Animációs filmek

Habár az animációt általában a film egyik  különálló ágaként vizsgálják, ez az egyik legjelentőségteljesebb kísérletező terület Észtországban: az avantgárd rövidfilmek hiánya az animációs film köré gyűjtötte az experimentális igényű alkotókat.

A történetek ironikus abszurditása, a rajzok szálkás stílusa és a tiszta vizuális ötletek tűzijátékszerű sziporkázása irreális tartalmat ad a rajzfilmnek. A részletek gazdagságát kaotikusként érzékelhetjük, de az ötletek szabad játéka mögött komolyabb szint tárul fel. Az animációt a majdnem minden évi nemzetközi fesztiváldíjakig vivő fejlődés lehetetlen lett volna Priit Pärn rendező nélkül. A presztízsértékű "The Oxford History of World Cinema" egyetlen utalása Észtországra az animáció fejezetében található, ahol Priit Pärn "Reggeli a fűben" (Eine murul)(1983) című munkáját mutatják be. Az "1895" című filmben (1995) Pärn a Lumiere fivéreket engedi játszani. A dokumentumfilmhez hasonlóan narrátor szövegére épített filmben Pärn paradox humorral jeleníti meg a mozi kialakulásának nagy legendáját. Az animációs film totalitarizmus elleni irányzata jelenik meg 'A répák éjszakájában" (Porgandite öö)(1998) és a fiatalabb rendezők munkáiban.

Hasonlóan kritikus hangvételű alkotók tevékenykednek az észt bábfilm területén is. Az animáció előretörése időben egybeesett a politikai változásokkal. Riho Unt '90-es évekbeli filmjeiben az örök nemzeti értékek komikus árnyalatot öltenek. Unt 1993-as filmje, a "Káposztafej" (Kapsapea) irodalmi klasszikuson alapul, de már a bábok alkalmazásával elvész az idealizált jövő ábrázolásának lehetősége. Következő filmje, a "Vissza Európába" (Kapsapea 2 ehk tagasi Euroopasse)(1997) korunk külpolitikai törekvéseivel és az egyszerű ember megmaradási kísérleteivel foglalkozik. A bábfilmekkel kezdő Hardi Volmer nem elégedett meg ezzel a területtel. "Az én Leninjeim" (Minu Leninid) című komédiája (1997) - a kommunista személyi kultusz paródiája - az 1990-es évek egyik legnézettebb hazai filmje volt.

Észt film 2000 után

Az 1990-es években a krízisjelenségek ellenére 26 játékfilm készült, melyek közül jónéhány szélesebb érdeklődésre is számot tarthatna, ha az előállítási költségtervezetek hiányossága nem érintené a technikai minőségüket (az utóbbi öt évet kifejezetten visszaesésnek tarthatjuk).

A legfontosabb filmterjesztési csatornák Észtországon kívül a fesztiválok maradtak, ebből a körből csak Sulev Keedus "Georgica" című műve (1998) tudott kitörni: impresszív történet egy öreg misszionárius és egy fiú barátságáról a bombázók zajában. Az orosz film hatása alatt - de azzal tradicionális európai kulturális témákat ötvözve - a "Georgica" az észt mozi egyik legköltőibb filmje, mely szimbolikusan összefoglalása a periódusnak, amikor a Moszkvában tanult észt filmesek túl tudtak lépni a keleti hatásokon.

A fiatal rendezők könnyebben eligazodnak más filmkultúrákban. A tesztterület, ahol a különböző filmkészítési stratégiákkal kísérleteznek, jelenleg a '60-as évek újhulláma, a stílusérzékeny manerizmus és az új francia film. A Pedagógiai Egyetem berkeiben működő filmes tanszék az 1990-es években kezdte meg a játék- és dokumentumfilm-rendezők képzését, a frissen végzettek első munkái szinte azonnal széleskörű vitákat váltottak ki.

A világ filmes világát meghatározó filmek egyre gyakrabban jutnak el Észtországba is. Az 1997. óta létező "Sötét Éjszakák" Filmfesztivál (Pimedate Ööde Festival) átfogó képet nyújt az európai filmgyártás legjavából: a skandináv mozi egyik legérdekesebb arénájává vált.

Az hazai filmek fogadtatása általában ellentmondásos: közvetlenül a bemutatót követően enyhén ironikus kritikát kapnak, de a pár évtizede készült filmekkel kapcsolatban elnyűhetetlen a lelkesedés. Jelenleg a könnyű komédiáknak nagyobb a sikerük, mint a nemzetközi elismerést szerző művészfilmeknek. A nézők a hazai filmeken keresztül megújuló identitást keresnek ugyanúgy, ahogy a nemzeti filmipar a saját identitását a nemzetközi elismeréseken keresztül, ennek a két iránynak azonban nem feltétlenül kell egymással ellentmondásban állnia.

A legutóbbi rövidfilmekben megjelenik a megszokott kulturális térből való kitörés törekvése. A gyors ritmusú digitális mozifilm elsősorban a dokumentaristának ad friss nézőpontot, de az új realitás a játékfilmrendezők érdeklődését is felkeltette.

(Fotó: Chintis Lundgren)