MINDEN ÉRDEKLŐDŐT SZERETETTEL VÁRUNK MUNKANAPOKON 9.30-TÓL 16.00-IG, VAGY TELEFONOS EGYEZTETÉS UTÁN EGYÉB IDŐPONTOKBAN (TEL.: 06-1-3862462)!

ÍRJON NEKÜNK, HA SZERETNE ÉRTESÍTÉST KAPNI A PROGRAMJAINKRÓL!

TUGLAS 125

MŰFORDÍTÓ VERSENY

125 éve, 1886. március 2-án született Friedebert Tuglas észt prózaíró, kritikus, irodalomtudós. Az Észt Intézet ebből az alkalomból műfordító versenyt hirdet, melyben az Inimese vari c. novella magyar fordításával lehet részt venni.

A novella letölthető itt.

A fordításokat 2011. június 30-ig postai úton kérjük beküldeni az Észt Intézet címére (1055 Budapest, Falk Miksa u. 22. fe. 2.) A pályázat jeligés, a résztvevő nevét és elérhetőségét a pályázati anyag mellékleteként beadott zárt borítéknak kell tartalmaznia. A pályázatok értékelését és a pályadíjak odaítélését 3 tagú szakmai zsűri végzi. Eredményhirdetés szeptemberben.

* * *

Friedebert Tuglas (1923-ig Friedebert Mihkelson; 1886–1971) – prózaíró, kritikus, irodalomtudós és fordító, az észt nyelvű rövidpróza megteremtője.

Ács fiaként született a Tartu megyei Ahja faluban. Gustav Suits mellett a Noor–Eesti csoport egyik motorja volt, különösen a kiadványok összeállításában, szerkesztésében és megjelentetésében vállalt tevékeny szerepet. A szociáldemokrata nézeteket valló Tuglast az 1905-ös forradalomban való aktív részvétele miatt börtönbüntetésre ítélték. Kiszabadulása után 1906-tól 1917 tavaszáig politikai emigrációban élt Finnországban, Párizsban, Németországban, Belgiumban, Svájcban és Szentpétervárott. Utazásai során mélyrehatóan megismerkedett a felkeresett országok kulturális életével, ragyogó irodalmi-kulturális műveltségre és sokoldalú nyelvtudásra tett szert. Novelláinak, költeményeinek, irodalmi tanulmányainak és útirajzainak többségét a száműzetés évei alatt írta.

Több alkalommal illegális látogatást tett hazájában, majd végleges hazatérése után az észt kulturális élet egyik vezető szereplőjévé vált. 1917-ben létrehozta a Siuru irodalmi csoportosulást, alapítója és szerkesztője volt az Odamees (1919), Ilo (1919–1921), Tarapita (1921–1922) és Looming (1923-) irodalmi folyóiratoknak. Az észt művészeti élet egyik alappiléreként működő Kulturális Alap (1922), valamint az Észt Írószövetség megalakításában is jelentős szerepe volt, utóbbinak elnöki tisztségét is betöltötte 1922-ben, illetve 1925–1927-ig.

Az 1940-es évek végén őt is elérték a sztálini repressziók: hivatalosan feketelistára került, majd 1950-ben kizárták az Írószövetségből. 1955-ben adták vissza állampolgári jogait, és csak 1960-tól publikálhatott újra.

Röviddel 1971-ben bekövetkezett halála előtt kezdeményezte egy irodalmi díj alapítását, melyet évente ítélnek oda a legkiemelkedőbb rövidprózai műnek. A díjat munkássága előtti tisztelgésként róla neveztek el.

Fiatalkori műveiben a realista ábrázolásmód romantikus látomásokkal vagy elégikus-patetikus szimbolikával gazdagodik. 1901–1907 között született írásait a Liivakell (‘Homokóra', 1913) című kötetbe gyűjtötte össze. (1913). Ezt követték pszichológiailag árnyalt impresszionista novelláskötetei – Kahekesi (‘Kettesben', 1908) és Õhtu taevas (‘Este az égen', 1913) valamint a kor paradoxonjait tükröző művészetfilozófiai naplóregénye, a Felix Ormusson (1915). Az újromantikus Saatus (‘Végzet', 1918), Raskuse vaim (‘A nehézség szelleme', 1920) és Hingede rändamine (‘Lélekvándorlás', 1925) c. gyűjteményes kötetek egyéni hangvételű, biztos kézzel komponált, hangulati elemekkel átszőtt, részletekben és képekben gazdag novellákat tartalmaznak, melyekben fontos szerep jut az ellentéteknek, a groteszknek és a szimbolikus alakoknak. Tuglas alkotói ideálja a mitikus novella volt. A realisztikus elbeszélésmódhoz az 1930-as évek második felében tért vissza önéletrajzi jellegű regényével, amely a világot egy gyermek szemével láttatja ( Väike Illimar (‘A kis Illimar' I–II, 1937)). Folyamatosan alkotott kisebb műfajokban is, 1903–1966 között született miniatúráiból és verseiből Muutlik vikerkaar (‘Változékony szivárvány', 1968) címmel jelent meg válogatás.

Észtországban Tuglas fektette le az alapjait a művészi igényességgel megírt útikönyv műfajának, útirajzainak értékét személyes megfigyelései mellett a hatalmas történelmi és kulturális ismeretanyag adja. (Teekond Hispaania (‘Út Spanyolországba', 1918), Ühe Norra reisi kroonika (‘Egy norvég utazás krónikája', 1939) stb).

Kritikusi és irodalomtudósi tevékenységének csúcspontját az 1920-as években érte el, amikor napvilágot láttak legjelentősebb tanulmányai: Juhan Liiv (1914, 1927), William Shakespeare (1920), Eesti uuem ilukirjandus (‘Újabb észt szépirodalom', 1920), Kirjanduslik päevaraamat (‘Irodalmi napló', 1921), Ado Grenzsteini lahkumine (‘Ado Grenzstein távozása', 1926) stb.