 |
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
KÖZÉP-ÉSZTORSZÁG SÍKSÁGAI Lahemaatól a lett határig Észtországot egy észak-déli irányú, az űrfelvételeken egységes erdőövként megjelenő, mocsarakban gazdag vidék, a - Theodor Lippmaa meghatározása szerint - biogeográgfiai Közép-Észtország szeli keresztül. Északi, a Harju-plató és a Pandivere-fennsík közötti részét Kőrvemaanak, déli, a Sakala-fennsík nyugati lejtőivel szomszédos részét Soomaanak nevezik.
A területet elsősorban mint növényföldrajzi határterület ismert: a kis területe ellenére nyugat- és a kelet-baltikumi geobotanikai provinciákra osztott Észtország határai pontosan itt húzódnak. A negyedidőszak végi jeges tavak és az Ős-Balti-tenger egykori birodalmának mai - a madarak és növények számára kedvező - hatalmas mocsárvilága mezőgazdasági művelésre, így emberi megtelepedésre alkalmatlan, sikerült ősi képét megőriznie. A közép-észtországi terület 40-70 m közötti tengerszint feletti magasságú, egykori jeges tavi üledéksíkságok, melyek felszínét sokhelyütt teszik változatosabbá a szárazföldi jégtakaró peremi képződményei: ózok, drumlinek és végmorénák. Ezek a különböző orientációjuktól függetlenül a Paandivere-fennsík északkeleti lejtőinek képződményeivel egy időben keletkezett mikroformák Kőrvemaatól a Pärnui-alföldön át egészen a Vatla-várhegyig - a szárazföldi észtországi területek nyugati csücskéig - óriási peremképződmény-láncolatot alkotnak. A vastag glaciális üledékréteg miatt az alapkőzetek domborzatának semmilyen hatása sincs a felszíni formakincsre.
Közép-Észtország középső részének különleges hangulatot kölcsönöznek a kisebb méretű ózok, melyekből különösen sok van Järva-Madise környékén. Az ózok a szárazföldi jégtakaró visszahúzódásakor a jég alatti csatornákban és a felületén áramló gleccserpatakok felhalmozó munkájának eredményeként jönnek létre, kőtömbökből, kavicsból és nagy szemcseméretű homokokból állnak Mivel a jégkorszak végén a jégperem ezen a területen nagyon lassan hátrált, hosszabb-rövidebb időre megrekedt, a szárazföldi jégtakaró peremi képződményeit tekintve Kőrvemaa Észak-Észtország leggazdagabb területe. A legfigyelemreméltóbb felszínformák itt az ózok, amik tucat kilométernyi bonyolult domborzatú láncolatokat alkotnak.
Az ózmezők egyik legfontosabb találkozási pontja Aegviidu, ahol Paukjärve és Koitjärve peremi ózai és észak felől a Jussi-drumlinmező kapcsolódik. Ez utóbbi domborzata különösen jól tanulmányozható, mivel az egykori szovjet hadsereg harckocsi-lőtereként az erdők szinte teljesen megsemmisültek rajta. A Tallinn-Tartu országút mellett a Paunküla-víztározó környéke Közép-Észtország egyik legtagoltabb domborzatú területe, itt találhatók a Paunküla-ózok. Az ózok egy része szigetként emelkedik ki a víztározóból, ezeket Seapilli-hegyekként ismerik: a párszáz méter hosszú és közel 20 m magas, a vízszint fölé emelkedő meredek lejtőjű szigetek a finnországi Punkaharju-ózláncra emlékeztetnek. A Pärnu-folyó, mellékfolyói és az
áradások A Pärnu-folyó Észtország egyik leghosszabb, áradásairól elhíresült folyója. Birodalma csodálatos keresztmetszetet ad az észtországi tájakból: pärnui torkolatához Pandiverétől kiindulva áthalad a közép-észtországi síkságokon és Soomaan, miközben befogadja a Sakala-fennsíkról induló nagyobb mellékfolyóit. "Nagy folyóról" csak Türi környékétől beszélhetünk: itt csatlakoznak nagyobb vízhozamú mellékfolyói (az Esna, a Prandi és a Vodja). Säreverétől a vihtrai kanyarulatig a folyó helyenként elmocsarasodott parti kaszálókat táplál. Järva megyében Észtország egyik legtermékenyebb mezőgazdasági területén halad keresztül, Paidétől azonban a tájkép lényegileg megváltozik: a folyó vízgyüjtője magába öleli a nagy közép-észtországi mocsárvilágot (a Kuresoo-, a Kikapera-, az Ördi-, a Pööravere- és a Tolkuse-mocsarat). Habár a folyó középső folyása mentén megmaradt az egykori tájkép - keskeny és magas földcsíkon a folyó mindkét oldalán tanyaépületek állnak szántóikkal, a folyótól távolabb mocsarak és erdők vannak -, mára a lakóépületek nagyrésze elhagyott, sok egykori tanyaépületek helyét csak a valaha a kertekbe ültetett gyümölcsfák jelzik.
A folyók partján különféle nagy nedvességigényű növénytársulások taláhatók, melyek közül legismertebbek a parti rétek, a parti erdők és az ártéri erdők. Az erdők arculatát és tulajdonságait a periodikusan minden tavasszal, de csapadékosabb periódus után nyáron és ősszel is megjelenő folyóvizi áradások határozzák meg. A parti erdők fajokban gazdagok: legfontosabb fafajai a mézgás és a szürke éger, az értékesebb fafajok közül a tölgy és a nyár. Észtország legnagyobb és legismertebb parti erdei Soomaaban a Halliste- és a Raudna-folyó mellett, Kőrvemaaban pedig a Jänijőgi és a Tarvasjőgi mellett találhatók. Az ártéri erdőkben a folyók áradásai és a folyamatosan áramló fenékvizek határozzágk meg a mézgás éger, kisérőfajokként a nyár és a kőris elterjedését. A folyók mentén előforduló parti rétek a folyók áradásai és az emberi beavatkozás kölcsönhatása alapján kialakuló tipikus féltermészetes növénytársulások. Az elárasztott területeken a fásszárú növények fejlődési lehetőségei erősen korlátozotta. A parti erdők kitermelésével növelték a kaszálókat és a legelőket: a hatalmas parti réteket egyes különálló nagyobb fák és bokrok díszítik, Soomaaban különösen jellemzőek a nagy tölgyek. Mára a parti rétek egy része a kaszálás elmaradása miatt erősen elbozótosodott, helyenként a területeket visszafoglalta az erdő, de a keletkező másodlagos társulás fajszegény, érdektelen terület. A Soomaa Nemzeti Parkban a sokszínű társulások megőrzése érdekében a Halliste-, a Raudna- és a Lemm-folyó partján az utóbbi években rendszeres kaszálás alá vontak néhány rétet. A Pandivere-fennsíktól nyugatra található az erdős és mocsaras, gyéren lakott Kőrvemaa, ami ma Harju, Rapla, Järva és Lääne-Viru megyék határterületeit foglalja magába. Kőrvemaa neve a régi, erdőkben gazdag lakatlan területeket jelölő kőrb szóból ered (csak később, a Biblia hatására kezdték ezzel a szóval illetni a száraz területek gyér növényzetű és népességű területeit, a sivatagokat).
Kőrvemaa a Pandivere-fennsík lábainál felszínre törő forrásoknak köszönhetőn vízfolyásokban gazdag terület, melynek nagyobb részét mocsarak (különösen jellegzetesek a tavas mocsarak) és erdők borítják. Észak-Kőrvemaa domborzata sokoldalúbb, drumlinek és ózok egyaránt előfordulnak. Ezek egyikén az észt íróklasszikus, Anton-Hansen Tammsaare szülőhelye, a Tammsaare Väljamägi, ami évszázados épületekkel kiegészülve Kőrvemaa egyik legfontosabb turisztikai látványossága. Kőnnumaa észtül az elmocsarasodott környezetéből kicsit kiemelkedő, rossz talajú helyeket jelenti, ami különösen jellemző Közép-Észtország középső részén. Gyéren lakott terület: falvai kicsik, mocsarak és erdők válsztják el őket egymástól. A központjai Lelle kisváros és az észt üveggyártás fellegvára, Järvakandi, ahol egykor a hutákat az itteni erdők fájával fűtöték.
Az 1993-ban alapított Soomaa Nemzeti Park - Észtország legfiatalabb, területét tekintve (370 km2) Lahemaa után a második legnagyobb nemzeti parkja - a nagy mocsarak, parti rétek, elmocsarasodott erdők és a medrüket állandóan változtató folyók védelmére szolgál. A területét a Pärnu-folyó mellékfolyói tagolják részekre. A mocsarak közül különösen figyelemre méltó a Kuresoo, aminek déli lejtője a Lemm-folyó felé olyan meredek, mint egy domb lejtője - a mocsár felszíne 100 m távolságon 8 m-t emelkedik. A nemzeti park keleti határán a mai tengerparttól közel 50 km távolságban találhatók Észtország legnagyobb szárazföldi homokdűnéi, a Ruunaraipe-dűnék (a dűnesor 1,2 km hosszú és maximum 11-12 m magas északnyugat-délkeleti irányú homokhát). A mai Balti-tenger elődje, a Balti-jeges tó (11 200-10 600 évvel ezelőtti) egykori vízszintjét jelölő legszebb partformák ma a Sakala-magaslat északnyugati és nyugati peremén találhatók.
Soomaa hatalmas áradásairól vált híressé: a Sakala-fennsíkról a tavaszi nagyvíz idején érkező vizet a soomaai folyók nem tudják egyszerre befogadni, így az szétárad az árterekre és az erdőkbe, elárasztja az utakat is. Egyes években az árvíz szintje - tempóját 3-4 napig tartva - egy métert is emelkedik naponta. Ennek következtében 175 km2-en víz alá kerül a Riisa-árterület. A legnagyobb áradásokkor nyílt vízfelület is kialakul, aminek szélessége elérheti a 7-8 km-t, és aminek felszínéből a meredekebb lejtőjű mocsarak szigetekként emelkednek ki. A nagyvizet Soomaaban az ötödik évszakként emlegetik. A Nigula Természetvédelmi Terület
A Nigula Természetvédelmi terület Észtország első, a mocsarak védelmére létrehozott védterülete. A Nigula-mocsár fátlan, meredek peremű, sík középső platórészű mocsár. A peremet a mocsárvilág nyugati szegélyén lehet a legjobban megfigyelni, ahol is a felszín pártucat méter távolságon belül 3 m-t emelkedik. A Nigula-mocsárban sok apró vizenyős folt található, ezek a legnehezebben megközelíthető területek. Különösen nehéz átjutni az iszapos vizenyőkön - a mocsárgázokat kibocsátó tőzegiszap ezekben semmilyen támaszt sem nyújt a lábnak. A Nigla-mocsár büszkesége az 5, 1-1,5 m-rel a mocsár szintje alatt található mocsársziget, amik könnyen szembetűnnek a öreg erdeikkel az egyébként fátlan területen. A mocsárszigetek magasabban fekvő területein fajokban gazdag széleslevelű lombhullató erdők alakultak ki, ezek a melegebb atlanti klímaperiódus 5-6 ezer éves reliktumai. A mocsár állatvilágának legfigyelemreméltóbb tagjai a madarak. A Salupeaksi nevű 40 ha-os mocsárszigeten 60 madárfaj fészkelését figyelték meg, a Nigulában négyzetkilométerenként itt több, mint félezer madárpár található. 1965-től a mocsári áfonya művelésével, kezelésével és a hozzá kapcsolódó kutatásokkal is foglalkoznak itt: létrehozták a Nigula gyüjteményt - az észtországi mocsári áfonya génbankját. Nagy jelentőségű a medvebocsok ápolása: a bocsokat akkor hozzák ide, ha anyjuk az emberi zaklatás miatt almát elhagyja.
A vändrai erdők általánosan elterjedtek az észt nyelben olyan dolgok jelölésére, amiből nagyon sok van: pl. jön, mint Vändraból a szálkás deszka. (A hatalmas összefüggő erdőségek miatt Vändraban százszámra találhatunk fűrész-üzemeket.) Észtországra - ha nagy területi eltérésekkel is - mindig is a szórványtelepülések voltak a jellemzőek, melyek elsősorban a változatosabb domborzatú területeken alakultak ki (Délkelet-Észtország tagolt domborzatú részei, a Haanja-, az Otepää- és a Karula-felföldek), de jellemzőek voltak a szárazföldi Észtország nyugati felén is, ahol a sík felszínen a települések helyét a mocsarak és az elmocsarasodott erdők jelölték ki. Az utóbbi évtizedekben a szórványtelepülések kialakulásának szinte egyetlen módozata az volt, hogy a falvakból az ott élők elköltöztek, az elhagyott tanyák megsemmisültek, a megmaradtak pedig a szórványtelepülésekre emlékeztető képet nyújtanak.
Közép-Észtország egyik legnépszerűbb turistacélpontja a Vändratól 15 km-re a Pärnu-folyó partján található Kurgja Tanyamúzeum, amit a 19. századi észt nemzeti mozgalom egyik vezetője, Carl Robert Jakobson életének és tevékenységének emlékéül alapították. (Jakobson maga a múzeum közelében lévő családi temetőben nyugszik.) Jakobson fontosságát mi sem jelzi jobban, mint hogy az ő arcképét találhatjuk a 500 koronás papírpénzen. A kurgjai múzeum "élő múzeum": teheneket és birkákat tartanak itt, elvégzik a mindennapi mezőgazdasági és háztartási munkát. A munkákban - különösen az előre meghirdetett tanyasi kalákák idején - részt vehetnek a múzeum látogatói is. A Pärnu-folyó erejét felújított fűrészmalom és vizimalom hasznosítja. |
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
