A FINN-ÖBÖL

A Finn-öböl a Balti-tenger Észtország, Finnország és Oroszország közötti, legkeletibb öble. Nyugati határa az észtországi Pőősaspea és a finnországi Hanko közötti képzeletbeli vonal, területe közel 30 000 km². Sekély (átlagosan kb. 40 m), de nagyon válozatos fenékdomborzatú képződmény: középvonalában a víz helyenként csak pár m mély (Savinkov-pad), legmélyebb pontja (121 m) pedig Keri szigetétől délkeletről található.

A Finn-öböl árka

Kilátás a glintről a Finn-öbölre

Az öböl aljzata nyugat és dél felé mélyülő (az 50 m-es izobát Észtország partjaitól alig 4-5 km-re található), egységes kőzetalapú, de helyenként az egykori jég és az olvadékvizek eróziója által kialakított ösvölgyek tagolják. A kristályos alapkőzetek miatt az öböl északi partja apró szigetekkel és öblökkel tagolt tipikus skärpart, a déli partvonal viszont a glint által kijelölt vonalon az üledékes kőzetekbe vágódott.

Az öböl árkának déli határa a Balti-glint, aminek víz alatti meredek folytatása egészen 100-150 m mélységig követhető. (A Finn-öböl déli szegélyén a glint három részre osztható: a víz fölötti kb. 40 m magasságú meredek partfal előtt kb. 40 m-es közel vízszintes lábazat csatlakozik, ennek előterében újabb meredek szakasz alakult ki, ami a 100-120 m-es mélységben kezdődő másodlagos árokfalában végződik.)

A Balti-glint és a Finn-öböl a negyedidőszaki nagy folyók eróziós tevékenységének hatására alakult ki: a mai Dél-Finnország és a Finn-öböl felszínét borító kambriumi laza agyag- és homokkövek gyorsan errodálódtak, az ellenállóbb meszes kőzetek viszont - megvédve az alatta található kevésbbé ellenálló kőzeteket - kijelölték a glintvonal helyzetét. A jég visszahúzódása után kialakult jeges tó és később a tenger - a glintvonalat folymatos hátrálásra kényszerítve - támadta az alsóbb rétegeket.

Az öböl fenekén mindenütt megtalálható, helyenként 100 m vastagságú fedőüledékek elsősorban morénából állnak. Az észt partoktól nem messze, Tallinntól keletre sokfelé találhatók észak-északkelet - dél-délnyugati irányú víz alatti ózok.

A Purekkari-fok

A mai partvonal tagolt futásában is megfigyelhetjük az alapkőzetek domborzatának északkelet-délnyugati irányú szabdaltságát, melyet Tallinntól nyugatra a Pakri- és a Suurupi-félsziget (öblei a Paldiski- és a Lahepere-öböl), a Suurupi- és Viimsi-félsziget (Tallinni-öböl), keletre pedig a Viimsi- és az Ihasalu-félsziget (Ihasalu- és a Kolga-öböl) reprezentál. A Kolga-öbölben több szigetet (Aksi-, Koipse- és a Rammu-sziget, kicsit távolabb a nyílt tengeren Prangli és Keri) találhatunk.

A Kolga-félszigettől keletre lévő partszakasz Lahemaaként (Az öblök földje) ismert (Juminda-, Pärispea-, Käsmu és Vergi-félsziget, valamint Hara-, Eru- és Käsmu-öböl).

Lahemaatól keletre a partvonal tagolatlanabb: csak Kunda környékén találhatunk pár kisebb félszigetet és öblöt. A Letipea-félsziget meghosszabbításában fekszik Észtország legészakibb szigete, a Vaindloo.

Kilátás a kundai kikötőre

Az öböl vize a Balti-tenger átlagánál is édesebb: sótartalma kelet felé haladva 6 ezrelékről 2 ezrelékre csökken. A déli partok mentén keletről nyugatra, az északi partok mentén pedig az ellenkező irányba haladó gyenge áramlási rendszer figyelhető meg. Az erős szelek miatti vízszintingadozások a keleti részen nagyobbak: a csaknem katasztrofális pétervári árvizek idején az átlaghoz képest az észt partoknál is 1,5-2 m-t emelkedik a tengerszint.

A Finn-öböl zártsága és relatív édessége miatt keleti felében telente vastag, a hajózást akadályozó jégtakaró alakul ki.

A tallinni kikötő

A tavasz az itteni kis szigetekre pár héttel később érkezik és az ősz hosszabb, mint Észtország szárazföldi területein.

A Finn-öböl élővilága fajokban szegény. Fő halászható halfaja a spratt, az apróhernig és a tőkehal.

A Finn-öböl legnagyobb kikötői Szentpétervár, Helsinki és Tallinn, de meg kell említenünk a kronstadti hadikikötőt (Oroszország), a finnországi Hankot és Észtországban a kedvezőbb jégviszonyú Muuga és Paldiski kikötőt is.