 |
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
AZ ÉSZAK-ÉSZT MÉSZKŐPLATÓK Ordovíciumi és szilur mészkövek kibukkanásai Az ordovíciumi és szilur mészkövekből álló, geológiailag közel egységes Harju-Viru-mészkőplató három tájra osztható: a Harju-platóra, a Pandivere-fennsíkra és a Viru-platóra, de ide sorolják a Finn-öböl három szigetét - Osmussaart, a Nagy és a Kis-Pakri-szigetet, valamint két, a mészkőplatótól elszigetelten álló tanúhegyet: a tallinni Toompeat és a viimsi Lubjamägit.
A plató legmagasabb területe és egyben vízválasztója a Pandivere-fennsíkon húzódik keresztül. Északi részének alapkőzete különböző típusú ordovíciumi mészkő, aminek felszíne északra, a Balti-glint felé lejt. A déli részre teljesen tagolatlan, dél felé lejtő felsőordoviciumi és/vagy alsó szilur mészkövek a jellemzőek. A glint: partfalak és vízesések Az észak-észt mészkőplatók jellegzetesen sík felszínével érdekes kontrasztot alkot a meredek északi perem: a Balti-glint, ami Észtország élettelen természetének egyik legnagyszerűbb látványossága.
A Balti-glint eróziós lejtője a mai tengerszint alatt több lépcsőben folytatódik közel 100 m-es mélységig, így a fal egészének relatív magassága (a tenger alatti és tenger feletti részt is figyelmebe véve) közel 150 m. Ebben a csodálatos "geológiai könyvtárban" Észtország területének kambriumi és ordoviciumi múltjáról olvashatunk. Maga a sziklafal meglehetősen töredékes, glintfokokra és -öblökre tagolódik, amiket a jégkorszak előtti és jégkorszakok közötti folyók mélyítettek ki, a benyomuló jégnyelvek pedig tovább formáltak. A glintfokok helyenként közvetlenül a tengerparton meredek, magas falakként emelkednek. A Harju-plató nyugati részének leglátványosabb glintfokai a Kis-Pakri-szigeten (13 m), a Pakri-fokon (24 m), Türisalu közelében (30 m) és a rannamőisai parton (35 m) emelkednek. Tiskre környékén a sziklafal a tengertől eltávoldva nagy glintöblöt alkot. Tallinntól keletre a Harju-plató peremi területein a fal futása töredékessé válik, szinte sehol sem ér ki a tengerig. Lahemaa területén már részben eltemetetté válik, ennek ellenére itt, Vihulánál éri el 67 m-es abszolút magasságát. A Viru-plató területén Kalvitól keletre indul a glint legmagasabb és leglátványosabb szakasza, ami Ontikánál eléri csúcspontját (56 m).
A mészkőplatók felszínén futó folyók kanyarulatai lágyak, de a glint közelében hirtelen változáson esnek át. Mivel a folyók és patakok nagy része a glint pereméről vízesésekként ereszkedik alá, a vízesések alatti völgyszakaszok mélyebben bevágódnak, meredekebbek, kanyonokra és szakadékrendszerekre emlékeztetnek
Paldiskitól Narváig 33 olyan vízesést találhatunk, aminek magassága meghaladja az 1 m-t. Az egykori legnagyobb vízesés a Narva-folyóé volt, ennek lépcsői ma a vízerőmű duzzasztása miatt szárazak. Észtország legmagasabb vízesése mesterséges eredetű: a vallastei bányagödör talajvízszintjének csökkentésével kitermelt vizet Ontika közelében a Finn-öbölbe vezetik. Ez a 26 m magas vízesés simára csiszolta a kambriumi és ordovíciumi sziklalépcsőket: természetes modellje a hátravágódó völgyfő keletkezésének. Mivel a víz az ellenállóbb ordoviciumi mészkőről kevéssé ellenálló homokkőre zuhan, azt alámosva a vízesés évi 10-20 cm-t hátrál.
Az észak-észt mészkőplató területén a csapadékvíz gyorsan keresztülszivárog a vékony talajtakarón, a mészkő pórusain és törésein keresztül a mélybe vezetődik. A források, folyók és patakok felé haladva a környező kőzeteket oldja, egyre szélesíti áramlási útvonalát: kialakulnak a karsztcsatornák, a víz föld alatti útjai. Észtország sík tájain a karsztcsatornák a felszín közelében vannak: az üregek falainak beomlásakor a felszínen is megjelennek a karsztformák: karrok, ördögszántások, szárazmedrek stb. A karsztcsatornákban mindig találhatunk több-kevesebb vizet, nagyvíz idején általában a felszín közeli szintek is telítődnek. A felszín alatti és felszíni vizfolyások közötti kapcsolatot a víznyelők, a felszín alatti folyók (Kuivajőe, Joelähtme) és sok nagy vízhozamú karsztforrások alkotják. Észtország leginkább karsztosodott területe a Pandivere-fennsík. A Kata-karsztterületen nemrég fedezték fel a 30 karsztos eredetű barlanag leghosszabbját (54 m). Nagy karsztforrások az észak-észt mészkőplatón százszámra találhatók, a legnagyobb számú és vízhozamú (10 - 100 l/s vagy több) a Pandivere-fennsík lejtőin sorakozik. Olyan nagyobb folyók erednek itt, mint a Pärnu, a Jägala, a Valgejőgi, a Kunda, az Avijőgi, a Pedja és a Pőltsamaa.
A Pandivere-fennsík lágy, kerekded formájú, a környezeténél magasabb közép és felső ordoviciumi, illetve alsó szilur mészkővekből álló terület. A legközelebbi, azonos felépítésű képződmény - az Isuri-fennsík - A Narva-folyó túloldalán, Oroszországban található, mindkettő idős, még a devon előtt kialakult magaslatok jégnyelvek által kipreparált központi részei. A Pandivere központi része és déli lejtője az ősi elődöt idézi, de északi lejtője fiatal, csak a kainozoikumban - a Finn-öböl árkának kialakulásával párhuzamosan -, a jégkorszaki jégnyelvek erodáló hatására alakult ki.
A fennsík magját néhány méter vastagságú negyedidőszaki üledék borítja. A legnagyobb negyedidőszaki felszínformák - az Ebavere (146 m), a Kellavere (156 m) és az Emumägi (166 m) a magaslat déli lejtőin halmozódtak fel. A felszínt borító, meszes-agyagos, közepes víztartó képességű moréna megfelelő kiindulási kőzet a nagy termékenységű talajok kialakulásához, amit az észt körülmények között kiemelkedő produktivitású talajok túlsúlya jelzi a Pandivere-fennsíkon. A korrábban jellegzetes, fajokban gazdag lombhullató erdők a hosszú ideje folyó mezőgazdasági tevékenység hatására eltűntek, csak elvétve találhatunk a szántók között kisebb erdőfoltokat. Időszakos tavak és karsztforrások A csapadékvizek gyors elszivárgása miatt a Pandivere-fennsík 1300 km2-es területén nincsen egyetlen folyó vagy tó sem, de a fennsík lábainál (80-90 m magasságban) források egész sorát találhatjuk (Norra-Oostriku, Kihme, Jäneda, Imastu, Lavi, Kulina, Simuna stb). Ez a sajátos vízhálózat a Pandivere-fennsíkot Észtország legfontosabb vízválasztójává teszi. A tavaszi hóolvadáskor és a nagyobb esőzések idején a felszín mélyedései megtelnek vízze, időszakos tavak alakulnak ki (a Vőhmetu-Lemküla-tavak a Porkuni-Neeruti-ózmező szomszédságában, az ún. Assamalla a Tartu-Rakvere főút mellett és a Heinjärv a Savalduma-karsztterületen). Miután a víz lassan elszivárog a mélybe, a mélyedések megint kiszáradnak. A karsztvizek nagyon érzékenyek a különböző szennyeződésekre. A szennyeződések a karsztcsatornákon keresztül gyorsan terjednek a forrásokig, ami nemcsak az adott forrás, de a bonyolult karsztvízhálózat miatt szinte az egész fennsík vízkészletét érinti. A meliorációs munkák, de egy előre nem tervezett építkezés is felszakíthatja a karsztcsatornákat, ami nagy területeken a felszín alatti vízszint gyors süllyedéséhez vezet. A szovjet megszállás utolsó évtizedeiben az intenzív földhasználat, a katonai és az ipari tevékenységek miatt a Pandivere-fennsík nagyon erős környezeti terhelésnek volt kitéve. Az egyedülálló, az észt vízhálózat mintegy felét érintő felszín alatti vízrendszerének megóvása és helyreállítása érdekében 1988-ban létrehozták a Pandivere Vízvédelmi Területet. Az észak-észtországi mészkőplatók domborzatában számos közös elemet fedezhetünk fel. Mivel a talajtakaró és az alatta található negyedidőszaki üledékréteg nagyon vékony, a felszín domborzati formáit közvetlenül befolyásolják az alapkőzet egyenetlenségei (kivéve néhány eltemetett ősfolyamvölgy (Harku, Vasavere stb.) és a szárazföldi jégtakaró peremi képződményei). A felszínen a hullámos morénasíkságok és a bevágódott sekély völgyek dominálnak. A szomszédos területekkel összevetve Pandivere különlegessége talán abban rejlik, hogy az itteni morénasíkságot a késő-jégkorszaki és jégkorszak utáni vízek nem erodálták (a Pandivere-fennsík Magas-Észtország része).
Az észak-észtországi mészkőplatók egyik legszembetűnőbb formái a vaivarai Sinimägik (Kékhegyek), amik eredetüket tekintve végmorénák: három (Tornimägi (Toronyhegy) (70 m), Pőrguhauamägi (Pokolsírhegy)(83 m) és Pargimägi (Parkhegy)(84,5 m)), kelet-nyugati irányú, összesen 5 km hosszú hát meredek északi - mészkőszirtekből és morénából álló - és lágy - homok-kavics kőzetű - déli lejtőkkel. Mivel a Sinimägik a Viru-fennsík legkeskenyebb részén a Finn-öböl ás az Alutaguse mocsarai között találhatók, a történelem folyamán kiemelkedő stratégiai jelentőségük volt: a hegyek birtoklásáért legutóbb a második világháborúban vívtak kegyetlen csatákat.
Mivel az észak-észt mészkőplatók területe kedvezett a kezdetleges földművelésnek és állattenyésztésnek, nagy számban maradtak fenn őskori települések nyomai. A legtöbbet a glint közelében és a folyók mentén találhatjuk: az ártéri és parti erdőkben a kor emberének könnyebb volt földet művelnie és a folyókbol halat fognia. Az ősi emlékek között nagy számban találhatunk kőtemetőket, áldozati berkeket, áldozati köveket, -forrásokat és ősi földvárakat. A Harju-platón sűrűbb településrendszer a Pirita-folyó két oldalán, a lehmjai tölgyesben, az Ülemiste-tó keleti partján és Rebalában alakult ki. Ez utóbbit Észtország egyik legidősebb településeként tartják számon, nevéből eredeztetik az ősi megye, Räval nevét. Muuksiban van Észtország legnagyobb kősíros területe - eddig 80 halmot tártak fel. Azt a részt, ahova a legsűrűbben temetkeztek Farkashalomnak nevezik. A Viru-platón feltárt kundai és narvai mezolitikumi, az ie. 8. évezredből, vagyis a középső kőkorszakból származó településnyomok a legősibbek közé tartoznak Észtországban.
Nagy számban maradtak fenn védelmi építmények maradványai is: a Harju-plató központi részén van Észtország egyik legnagyobb várhegye, a Varbola Jaanilinn, amiből a közel 10 m magas fal és a 2 ha területű belső udvar maradt meg. Az ember lépésről lépésre átformálta az észak-észt mészkőplatók természetes növénytakaróját és talajait. Az elsődlegesen művelt apróbb földdarabkák helyét hamar átvették a kiterjedt szántók, amikhez a későbbiekben trágyázott földterületek kapcsolódtak. A kizsákmányolt szántót felhagyták, sokszor legelőnek használták. A Harju- és a Viru-fennsíkon a települések lassan dél felé nyomultak, átkerültek a Pandivere-magaslatra is. A hosszú történetű települések kapcsán az észak-észt platók tájképétől elválaszthatatlanok az építészeti- és művészeti emlékek: értékes járási templomokat (Jőelähtme, Hageri, Haljala, Kadrina, Viru-Jaagupi, Ambla stb), kápolnákat, uradalmi épületeket és udvarházakat (Saue, Kolga, Riisipere, Palmse, Aaspere, Sagadi, Rägavere, Kiltsi, Jäneda stb), vízimalmokat, postaállomásokat, hidakat stb. találhatunk itt.
A Harju-plató legkülönlegesebb védelmi építménye az Észtországban megmaradt két toronyerőd egyike, a Kiiu toronyerőd. A másik Kiltsi közelében (Vaoban) a Pandivere-fennsíkon található. Különleges történelmi építészeti emlék a Paldiski erőd bástyája és kikötői mólója I. Péter idejéből. Találhatunk lóposta-állomásokat Harju megyében Saueban és Jőelähtmében, Viru megyében Pikaristiben és Väike-Pungerjában, de említésre méltóak Jalase település helytörténeti védett területei, a Kohvimägi tanyaépületek, a purtsei erődített uradalom, az andjai régi kőhíd, a sőmerui vizimalom és a laekverei épületegyüttes.
Az egyik legkülönlegesebb, a történelmi Kelet és Nyugat szembenállását szimbolizáló emlék a két nagy erőd, a Hermanni és a Jaanilinna - a Narva-folyó két oldalán. Rakvere városának szimbóluma az ősi Tarvanpää erődje helyén alapított lovagrendi erődítmény romja. A rakverei Vallimägi a városon áthaladó, 107 m magasságig emelkedő Kloodi-Koeravere-ózmező része. Az erődtől délre a Vallimägi lejtőit az észak-észt tölgyesek egyik legnagyobb kiterjedésű fennmaradt darabja, a rakverei tölgyes borítja. A második világháború előtt a Viru-plató egyik legkiemelkedőbb kulturális központja Toila volt a glintfok teraszán álló Jelissejev kastéllyal, ez lett később az Észt Köztársaság elnökének rezidenciája.
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
