 |
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
A DÉL-ÉSZT HOMOKKŐFENNSÍKOK Észtország tájképileg legváltozatosabb területe minden kétséget kizáróan Dél-Észtország: nagy számban találunk itt dombokat, völgyeket és árkokat, kis tavakat, erdőket és réteket. Észak- és Nyugat-Észtországtól eltérően itt az alapkőzetet devon homokkövek alkotják, a felszínt elsősorban homokos-agyagos morénák borítják. A mészszegénység ellenére találhatunk évezredek óta művelt mezőket. Dél-Észtországban 3 fő tájtípust különítenek el: 1) közepes magasságú platókat; 2) magas és változatos domborzatú dombsági jellegű felföldeket; 3) alalcsony, felföldek közötti völgyeket és árkokat. Az első csoportba tartozik a Délkelet-Észtországi- vagy Ugandi-fennsík és a vele azonos felépítésű, de alacsonyabb Sakala-fennsík. Mindkét terület jellemzője a mély völgyek által felszabdalt hullámos morénasíkság (mára általában mezőgazdasági művelésbe vont terület). A természetes növénytakaró csak az ősfolyamvölgyekben vagy homokos felszínű területeken maradt fenn. Ősfolyamvölgyek, sziklameredélyek, barlangok
A Vőrtsjärvtől nyugatra a környező területeknél magasabbra emelkedik az ősfolyamvölgyek által felszabdalt homokkőplató - a Sakala-fennsík. Az észtországi Pandivere-fennsíkkal, a lettországi Kurzeme- és a litvániai Zemaidi-fennsíkkal együtt az ún. Baltikumi alapkőzet-kiemelkedések övében található, ahol a talajtakaró viszonylag vékony, így az alapkőzet eredeti domborzata jól tükröződik a mai tájképben. (Ugyanilyen felépítésű, de valamivel alacsonyabb a Vőrtsjärv és a Peipus-tó árka között található homokkőplató, a Délkelet-Észtországi-, vagy Ugandi-fennsík) A Sakala- és a Délkelet-Észtországi-fennsík legcsodálatosabb tájelemei a feltehetőleg már az utolsó jégkorszakot megelőzően kialakult, az alapkőzetbe vágódott mély, meredek - helyenként függőleges falú - ősfolyamvölgyek.
A sakalai ősfolyamvölgyek legnagyszerűbbike a Viljandi- és a Karksi-, avagy Halliste-völgy. A Viljandi-, pontosabban Tänassilma-Viljandi-Raudna-ősfolyamvölgy kelet-nyugati irányban szeli ketté a fennsíkot. A völgy szélessége Viljandi városánál kb. 1 km, mélysége 30 m. Fenekén az egykor sokkal nagyobb méretű vízfelület maradványa, a hosszúkás Viljandi-tó található, amire festői látkép nyílik a Viljandi-várhegyről. A déli részen a mély, változatos morfológiájú Halliste- vagy Karksi-ősfolyamvölgy a legismertebb, ami legszebb arcát a karksi lovagrendi várrom mellől mutatja. A sakalai ősfolyamvölgyek alja általában sík, de sokukba a mai folyók fiatalabb, szűkebb völgyet mélyítettek. Az ősfolyamvölgyekben sokhelyütt glaciális felszínformákat találhatunk: a Loodi-Sinialliku-ősfolyamvölgyben például egy ózt, aminek egyik lejtője és az ősfolyamvölgy lejtője közé duzzadt fel a Sinnialliku-tó.
Az ősfolyamvölgyek lejtőinél lévő homokkő-kihantolódásoknál gyakran források fakadnak, a környékükön a felszínre törő víz eróziója miatt barlangok keletkeznek, amiket a környékbeliek "pokloknak" neveznek. A legismertebb a Paistu melletti Pőrgu ("Pokol")-völgyben található. A Délkelet-Észtországi-fennsík északi részén, a mai Tartu megyében nagy számban találhatunk ősfolyamvölgyeket, amik falában megjelennek a vöröses, zavart rétegzettségű, vékony márgás rétegekkel tagolt homokkövek.
Szép, homokköves falú völgyek vannak a magasföld északkeleti részén Alatskivinél és Tartutól nyugatra Kavildában, a Vőrtsjärv partján Tamme- és a Peipus-tó partján Kallaste közelében (ez utóbbit a tó vizének hullámzása tette közel függőlegessé). A Délkelet-Észtországi-fennsík középső és délkeleti részén, a mai Pőlva és Vőru megye területén találhatók Észtország legmélyebb és legszebb ősfolyamvölgyei. A folyók partján itt meredek sziklafalak emlkednek, amiket az észtek szent helyeknek tartottak, elnevezésük taevaskoda, az "ég háza". A legimpozánsabb közülük a Nagy-Taevaskoda 24 m magas homokkőfala, ami az Ahja-folyó ősfolyamvölgyének természetvédelmi területéhez tartozik. A Délkelet-Észtországi-fennsíkot a Haanja-felföldtől a Vőru-völgység szűk és mély, Vőru-Petseri-ősfolyamvölgyként ismert keleti része választja el. A Sakala déli részének homokkősikságai
A Sakala-fennsík déli része sokban különbözik az északi és középső területektől. A völgyek hirtelen eltűnnek, megjelennek viszont a homokból álló dombok és hullámos feszínű síkságok. A sokféle homokos talajon kiterjedt erdőségeket találunk. A homoksíkságok valójában glaciális ún. sandrmezők, amiket a szárazföldi jégtakaró peremképződményei, elsősorban morénahalmok tagolnak (Taagepera és Holdre környékén). Itt található a fennsík legmagasabb pontja, a Rutu-hegy (145 m) is. Tündre környékén hosszúkás felszínformák - ózok és végmorénák - figyelhetők meg.
A fennsík délnyugati lejtőjén tárták fel Észtország legmélyebb eltemetett ősfolyamvölgyét, a Kilingi-Nőmmetől délre kezdődő és a Rigai-öbölbe torkolló Karuküla-völgyet, amit a 207 m vastag üledékréteg teljesen feltöltött. A Karuküla-völgy a paleogeográfusok körében világszerte ismert, 1939-ben kútfúrás során eltemetett organogén üledékeket találtak itt, amelyek datálása során kiderült, hogy az utolsó és az utolsó előtti eljegesedés közti időszakból származnak. Ezen leletek alapján különítették el a korai és késői valdai eljegesedést. A Sakala déli része sokkal inkább elmocsarasodott, mint a fennsík többi területe. Említésre méltóak a Torga- és Rőngu-mocsarak, a Penni-, a Rubina- (a tőzeg vastagsága közel 10 m), az Ikepera- és a Lagesoo-mocsár.
A Sakala déli részén ered több nagy és ismert folyó is, de itt található a Sakala legnagyobb tava, a Veisjärv is. Nuiatól délre fekszik a Ruhijärv, amiből a lettországi Ruhja-folyó ered. Természetes szépségükkel és érdekes élővilágukkal csábítanak a Koorküla környéki tavak, amik közül a legnagyobb a Valgjärv - Észtország egyik legtisztább vizű tava (4 m-ig átlátszó). A tó közepén lévő víz alatti háton található rönkök feltehetőleg egy egykori erődítmény maradványai. Palumaa
A Palumaa elnevezést elsőként Johannes Gabriel Granö használta 1922-ben a Petseri és Värska közötti sík terület neveként, ahol a homokos talajokon áfonyás erdei fenyvesek (észt nevükön palumets), mocsarak és sordombok a jellemzőek. Palumaa felszínformáiban a jeges tavak üledékéből képződött síkságok dominálnak, amik felszínén helyenkét ózokat, kisebb morénahalmokat és morénasíkságokat találhatunk. Leevitől Oraván keresztül Petseriig ér a szárazföldi jégtakaró peremi képződményeinek övezete, amit a Piusa-folyó völgyének kanyarulatában a Mustoja-ózmező zár. A homokos síkság nagy területeken elmocsarasodott, a legnagyobb mocsári rermészetvédelmi területe a Meenikunno-mocsár.
Värskától délre, az Orsava-tó partját devon homokkőkibukkanások díszítik. A felső devon homokkövei a Vőru-Petseri-ősfolyamvölgy kanyarulataiban tárulnak fel (a homokot a piusai üveghomokbányában termelik ki). Palumaa legfontosabb látványosságai közé tartoznak az ilumetsai meteoritkráterek. Három nagyobb, fallal részlegesen vagy teljesen körülölelt robbanási krátert találhatunk itt, amik közül a legnagyobb a 80 m átmérőjű és 12 m mély Pőrguhaud ("Pokolsír"). Ennek közelében található a Sügavhaud ("Mélysír") és a Kuradihaud ("Ördögsír") is.
A környéken több kisebb mélyedés is leírtak, így feltételezhető, hogy a kráterek egy része betemetődött. A Pőrguhaud fenekén lévő tőzegrétegek datálásának lapján feltételezhető, hogy a kráterek közel 6000 évvel ezelőtt keletkeztek. A Värskától délre lévő katonai gyakorlóterepen a 20. század huszas éveiben a lovashadsereg gyakorlatainak következtében alakult ki Észtország legnagyobb mozgó homokterülete - a Lutepää-homok, az ún. Szetu Szahara. Mivel a hadgyakorlatokat a második világháború után is folytatták, a homok sokáig aktív maradt, de az intenzív használat leállítása után gyorsan bozótososodni kezdett. A néhány, pár méter átmérőjú ma is mozgó folt az észt-orosz határ túloldalán van. Palumaa északi részén halad keresztül a Vőhandu pár mellékfolyója, köztük az algáiról híres Mädajőgi ("Rothadás-folyó"). A Mustoja-ózmező közepén eredő azonos nevű forrás szép mimiatűr meandereket hozott létre a Orsava-folyó felé folyva. Innen tovább a rövid Värska-folyó folyik, ami észrevétlenül válik a Pszkovi-tó egyik öblévé.
Palumaa területén viszonylag kevés a tó. A legismertebbek a nohipalui tavak a Meenikunno-mocsár szomszédságában: a nohipalui Valgjärv ("Fehér-tó") Észtország egyik legátlátszóbb vizű tava (9 m-ig), a szinte közvetlenül mellette lévő Mustjärv ("Fekete-tó") pedig az egyik legkisebb átlátszóságú (0,5-0,9 m) és legbarnább vízű tó Európában. Palumaanak különleges hangulatot adnak a nagy területű áfonyás erdei fenyvesek. Az 1963-as nagy erdőtüzek után degradált fenyves alakult ki a Mustoja-ózmezőn, ami évtizedekig megmaradt, nemrég indult meg erdei fenyőkkel való beültetése. Palumaa települészerkezete egyedülálló Észtországban: az egykori Szetuföldön - ahol a faluközösségi földhasználat tovább fennmaradt, mint másutt Észtországban - a sűrűn egybeépített utcafalvak jellemzőek, sokuk a mai napig megőrizte eredeti hangulatát, arculatát. A Piusa-környéki halomsíros temetők őskori településekre utalnak. |
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
