 |
|||||||||||||||||||||||||
A NYUGAT-ÉSZTORSZÁGI ALFÖLDEK Nyugat-Észtország zömében alacsony, általában 20 m tengerszint feletti magasság alatt maradó sík terület, az ország területének közel ötödét foglalja magában. Két nagyon elmosódott határterületű részre: a Nyugat-észt-alföldre és a Pärnui-alföldre osztható. A sok hasonlóság ellenére a két terület könnyen elkülöníthető: a Nyugat-észt-alföld meszes alapkőzetén mészben gazdag talajokat, mészkedvelő növényfajokat és -társulásokkat - többek között karsztbokorerdőket - találhatunk, Pärnui-alföld viszont nagyrészt a devon homokkövek előfordulásain alakult ki, amit a talaj és növénytakaró kiválóan tükröz.
A terület legidősebb felszínformái az egykori szilur glint formáját őrző jaagarahui dolomitból álló mészkőkibukkanások, szigethegyek: a saleverei Salumägi, a lihulai Lossimägi, a Kirbla-hegy, a mihklii Salumägi stb. Tenger felőli lejtőjük meredek (itt bukkan felszínre az aljzat mészköve), az ellenkező lejtőkre félszigetszerű földképződmény halmozódott. A Nyugat-észt-alföldön két nagyobb, az egykori szárazföldi jégtakaró peremét jelző kiemelekdés halad keresztül: a tájképben könnyedén felfedezhetők a Pärnutól északkeletre emlekedő ún. Észak-pärnumaai-ózok és végmorénasáncok. A környező alfölddel éles kontrasztot alkot a Haapsalutól délkeletre lévő Risti-Palivere-ózmező. Pärnutól délre a tájat számos partfalmaradvány díszíti, ezeket Észtország legmagasabb parti dűnéi fedik. A tenger által átformált morénapartok és parti dűnék A Nyugat-észt síkságot Terra Maritima-nak is nevezik: kialakításában a tenger játszotta a legfontosabb szerepet. Az itteni partvidék sekély, általában köves morénapart. A hullámzástól védett öbölrészekben aleruitos partot találhatunk, ahol az agyagos üledékekre iszap rakódik (Haapsalui-öböl, Matsalu-öböl). Csak kevés helyen fordul elő dűnés homokpart (Riguldi-Poosaspea-Nova közelében). A Pärnui-alföld délnyugati partvidékének legjellemzőbb sajátossága a kiterjedt homokpart és a partvonalat kijelölő dűnesorok hosszú láncolatai. A parti dűnék már Pärnu városának területén megjelennek, dél felé egyre elkülöníthetőbbé és magasabbá válnak. Tahkuranna környékén a dűnesor kétfelé ágazik, az ágak között az egykori Litorina-tenger lagúnája található (jelenleg a Tolkuse-mocsár). A mocsarat keletről határoló Soometsa dűnesor az Ansylus-tó idején alakul ki, a partközeli dűnesor Litorina-tenger korából származik. Legnagyobb magasságát Rannametsánál éri el (Tootusemägi (kb. 40 m)). A dűneláncot több ki folyócska és patak is pusztítja, ezek a kifolyás megkönnyítése érdekében általában szabályozottak és kimélyítettek. Legnagyobb közülük a Timm-csatorna, ami - összekötve az Ura- és a Rannametsa-folyó alsó folyását - a Tolkuse-mocsáron halad keresztül. Häädemeeste mellett a dűnesorok újra egyesülnek, elkeskenyülnek, egyre alacsonyodnak egészen Ikláig. A Matsalu-öböl partjainál, Haapsalu környékén, valamint Pärnu és Vändra között tökéletesen sík felszínű varvos síkságokat találhatunk. Ezek a területek a szárazföldi jégtakaró visszahúzódása után sokáig a Balti-jeges tó elöntése alatt álltak: a kiterjedt vízgyüjtőben a finomszemcsés üledékek leródása kiegyensúlyozottan zajlott (a melegebb félévben nagyobbszemcsés, nagyobb homoktartalmú, a hidegebb félévben pedig finomabbszemcsés, nagyobb agyagtartalmú üledékek rakódtak le). A folyamat eredményeként főként agyagos üledékekből álló síkságok alakultak ki, amik maguk alá temetik a domborzat legkisebb egyenetlenségeit is. Maga az üledék a már említett ritmusos kiülepedés miatt sávozott, réteges felépítésű, a rétegeket a földtudományok varvoknak nevezik. Minden egyes sávot nyári vagy téli sávként azonosítanak, egy téli és egy nyári sáv ki is ad egy éves varvot. Ha megszámolják a sávokat, megtudhatják a síkság kialakulásához szükséges időt. A varvos síkságokon a vegyi anyagokban gazdag alapon viszonylag magas produktivitású glejes talajok alakulnak ki, ezeket a mezőgazdasági felhasználás előtt szárítani kell.
A Tőstamaa-félsziget tájai valamelyest eltérnek a többi nyugat-észtországi területtől. Tőstamaa és Varbla környékének képét nagy, észak-északnyugat - dél-délkeleti irányú ózszerű magaslatok színeítik (a legmagasabb (38 m) az Ermistu- és a Tohela-tó völgye, valamint a Pärnui-öböl közötti területen található). Az ózok anyaga vándorsziklás morénával fedett meszes alapkőzet: Alu közelében találhatjuk Észtország egyik legnagyobb kőmezőjét. Az egykori tengerpart vonalát szegélyező magaslatok lejtőin az eróziós formakincset parti dűnék fedik. A nyugat-észtországi síkságok növényzetét a rétek, ligetes rétek, mocsarak, öntésrétek és nádasok sokasága jellemzi: a kéreglemez itt helyenként ma is évi 2 mm-t emelkedik, így a kis öblökből az idők folyamán parti tavak, a parti tavakból sekély mocsarak, a csupasz talajú területekből parti rétek, a zátonyokból szigetecskék, a szigetecskékből félszigetek lesznek.
Amikor Magas-Észtország területén már tundrai növénytakaró fejlődött, ezt a területet még javában tenger borította. Visszahúzódása után a meleg és nedves atlanti klímaperiódusban a gazdag alapkőzeten kialakult nagy produktivitású talajrétegen fajgazdag növénytakaró telepedett meg. Ebbe a fejlődési folyamatba nagyon hamar beleszólt az ember: a bronzkorban megjelent pásztorkodással párhuzamosan a települések állandósultak: a növényzet ún. féltermészetes növénytakaróvá alakult. A 20- század eleji nyugat-észtországi táj legjellemzőbb elemei a ligetes rétek voltak: kialakulásuk és megmaradásuk feltétele a rendszeres kaszálás, bokorirtás és más ápolási tevékenység. Mivel a múlt század második felében az intenzív mezőgazdaság egyre nagyobb lendületet vett, a ligetes rétek pusztulni kezdtek: a kaszálás elmaradásával legtöbbjük elbozótosodott, elveszítette a jellemző fajgazdagságot és a parkszerű megjelenést. A tölgyes ligetesekből mára már kevés maradt meg, elsősorban a természetvédelmi területeken (Laelaat, Nedremaa, Matsalu) lelhetjük fel őket. Az edényes növények egy négyzetméterre eső fajszámát tekintve a nyugat-észtországi ligetes rétek az egyik legfajgazdagabb növénytársulások a földön (a vahenurmei ligetesben több, mint 70 különböző fajt írtak le).
A fajgazdagság egyik oka feltehetőleg a terület változatossága (fény és árnyék, nedvesség és szárazság, tápanyaggazdagság, semleges környezet), amelyek lehetővé teszik, hogy a tipikus réti növények tipikus erdei növényekkel éljenek együtt. A másik ok a rendszeres nyírásban keresendő, ami megakadályozza bizonyos növényfajok dominanciájának kialakulását. A ligetes rétek szezonálisan változó virágtengerükkel az észt táj egyik legszemgyönyörködtetőbb társulásai. Koratavasszal a virágtakarót a meténg nyitja, aminek helyét a kisvirágú csitri és a nemes májvirág váltja fel, nyaranta tömegesen virágzik az alacsony feketegyökér és a réti csomolya. A parti rétek olyan - főként fűfélékkel fedett - sík és alacsony, legeltethető partszakaszok, amelyek a sós tengervíz közvetlen befolyása alatt állnak: növénytakarójukat a sótűrő növények sokasága jellemzi. A kultúrtájban korábban általános növény- és állatfajok nagyobb megmaradt populációi közvetlenül kapcsolódnak a legeltetett parti rétekhez. Az észt partvidék nagy része az utóbbi évtizedekben az állattartás mértékének csökkenése miatt elnádasodott és elbozótosodott.
A Matsalu Természetvédelmi Területen a helyi lakosok állami támogatást kapnak a parti rétek ápolásáért. A parti rétek sok vándormadár számára kínálnak ideális fészkelő és pihenőhelyet, de a nyílt területek elbozótosodásával sokuk veszélybe került. A havasi partfutó fennmaradása az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb problémája: ez a faj tágas, rövidre legelt fűterületet igényel. Az egyre ritkuló nagy goda a parti rétek pocsolyáiban kutat táplálék után, de fészkét a magasabb fűbe szereti rejteni. Az észt partokról az elmúlt évtizedekben csaknem teljesen eltünt pajzsos cankó a rövid füvet szereti, a partközeli területeken fészkel. A piroslábú cankó még viszonylag nagy számban fészkel az észt partvidéken. A változatos magasságú növényzetet szereti, de foltokban igényli a kicsire legelt füvet. Ez az egyetlen szalonkaféle, ami 4-5 ha-nál kisebb parti réten is fészkel. A nyári marha és birkalegeltetés elengedhetetlen feltétele annak, hogy a fű a lúdféléknek megfelelően alacsony és proteinben gazdag legyen. A nyárilúd a magasabb fűféléket, de a fiatal nádhajtásokat is előszeretettel fogyasztja. A vándormadarak és a Matsalu Tájvédelmi Terület Az arktikus tundrákon fészkelő vízimadarak nagyrésze a tavaszi és őszi vándorlások idején végigrepül a Balti-tenger partvidékén: minden tavasszal és ősszel ezer számra pihennek meg a nyugat-észt partvidéken és a szigeteken a ludak, a hattyúk, a búvármadarak és a szalonkák.
A Matsalu Tájvédelmi Terület az európai vízimadarak egyik legnagyobb fészkelő és pihenőhelye, amit már a szovjet időkben a nemzetközi nedves területek védelmének ramsari egyezményében a nemzetközileg kiemelten fontos nedves területek közé soroltak. A Matsalu természetvédelmi terület 476,4 km2 nagyságú szárazföldi és vízi terület, amelyet a Matsalu-öböl, a Matsalu-folyó deltája és a Väinameri közel 40 szigete alkotják. A Matsalu-öbölbe sok folyó torkollik, a leghosszabb és legnagyobb vízhozamú a Kasari. A vízüket több, mint 3500 km2 területről gyüjtő folyók a tápanyagban gazdag hordalékot az öbölbe szállítják, ami a folyók torkolatában lerakódva - az öböl rovására - tovább növeli a nádasos területeket. A Matsalu Természetvédelmi Területen több, mint 270 madárfajt írtak le, ezek közül 175 itt fészkel, 33 csak átvonul. Tavaszonként több, mint 2 millió madár repül át: 10 000-20 000 törpehattyú, 10 000 hegyi és kerceréce, kontyosréce, nagy bukó stb. A parti legelőkön megpihenhet akár 20 000-tagú apácalúd társaság, több, mint 10 000 lúd és ezerszámra különféle szalonkák. A legtöbben (közel 1,6 millió példány) a jegesrécék vannak, ezek nagyrésze a Väinameri partjára száll le. A terület Európa legnagyobb darupopulációjának öszi pihenőhelyeként is ismert: maximális számuk elérheti a 21 000 példányt.
|
|||||||||||||||||||||||||
