 |
|||||||||
ALUTAGUSE A Peipus-tó felé lágyan lejtő mészkőplató A Pandivere- és az Ahtme-fennsíktól délre-délkeletre nagy, enyhe lejtéssel a Peipus-tó árka és a Narva-folyó felé dőlő, mészkő alapú síkság terül el: ennek ordoviciumi rétegei tartalmazzák Észtország olyajpala-készleteinek nagyobb részét (a Narva és a Sirgala mélyfejtésekben és az Estonia külfejtésben termelik ki).
A Narva-folyó nyugati partján Mustajőe közelében ősi, az ordoviciumban kialakul törésvonalat fedő középső devoni üledékes kőzeteket (elsősorban vörös homokkövet) találhatunk. A homokköves-homokos alapkőzeten különleges táj, az erdőkben és mocsarakban gazdag, ritka településhálózatú Alutaguse síksága alakult ki. A szomszédos területeknél jóval alacsonyabb (alig 30-40 m): a jégkorszakban jeges tavak öntötték el, ezért domborzatában lágyan hullámos homokos síkságok és varvos, nagyrészt tőzeg borította síkok urakodnak, amikkel határozott kontrasztot képeznek az egykori szárazföldi jégtakaró felhalmozódásformái: az ózok, drumlinek és végmorénasáncok.
Bonyolult felépítésű, elsősorban végmorénákból álló összetett forma, aminek közepén a peremi formáknál magasabbra emelkedő (92 m magas) morénahalom található. Ennek lejtőjén található az orosz igazhitű Pühtitsa apácazárda. Az Iisaku-Jőuga-Illuka ózmező Alutaguse legjelentősebb, domságot idéző tája. A 21 km hosszú, északnyugat-délkeleti irányú hátak meglehetősen összetett formát alkotnak. Jőuga közelében a mező több párhuzamos hátra oszlik, ezek között pompáznak a különleges szépségű Jőuga-tavak. Az ózmező kialakulásának magyarázata a mélyben atlálható Viivikonna tektonikus törésvonal: a törésvonal mentén elmozduló kéreglemezek a jégkorszakban feltehetőleg töréseket idéztek elő a jégtakaróban is, a kialakult repedésekben áramló vizek nagy kavics és homokformákat halmoztak itt fel. |
|||||||||
Az észak-észtországi mészkőplatók sorába tartozó Ahtme-fennsík keleti lábainál a geológiai kutatások eredményeként Észtország mélyszerkezetének térképén feltárult az 50 m mély vasaverei eltemetett ősfolyamvölgy, amit a felszinen a vastag üledékes rétegek miatt nem érzékelhetünk.
|
A jégkorszak idején a jég visszahúzódásának útjában valódi akadályt képezhetett, így a területen hatamas, a jégtakaróról levált jégtömbökből álló fal keletkezett. A jég elolvadásával felhalmozódott üledékek feltöltötték az ősfolyamvölgyet: az olvadó jégfalak közé felhalmozódott a Kurtna-drumlinmező finom szemcseméretű kvarcos homokból álló dombsága.
A drumlinhátakat erdei fenyves borítja, közöttük jégkarsztos árkokban kialakult tavak - Észtország legnagyobb tóvidéke - díszlenek. A 40 különböző méretű, mélységű és élővilágú tavat egymással csatornák, árkok vagy források kötik össze. A legnagyobb tavak a Konsu, a Kurtna Suurjärv, a Jaala, a Räätsmäe (az egyetlen vasas tó Észtországban), a Nagy- és Kis-Kirjakjärv, valamint a Valgejärv (a növényritkaságnak számító vizilobélia élőhelye).
A Peipus-tó északi partjának dűnéi
|
A Peipus-tó északi partját majdnem szakadatlan övként követi Észtország legnagyszerűbb szárazföldi dűnesora.
Az Alutaguseval szomszédos Pandivere-fennsíkot nagy vízhozamú források sora szegélyezi, ezekből erednek a három különböző vízgyüjtőhöz tartozó nagyobb folyók. Az Avi-folyó, a Rannapungerja, a Taga-folyó és az Ala-folyó a Peipus-tóba torkollnak; a Purtse felső folyása, vagyis az Oandu-folyó a Finn-öbölbe; a Mustajőgi és a Poruni- vagy Borovnja-folyó Észtország legnagyobb vízhozamú folyójába, a Narvába torkollanak.
Alutaguse területén sok, egyenetlenül elhelyezkedő tó van, legtöbbje a Kurtna-drumlinmező és az Iisaku-Jőuga-Illuka ózmezők területén.
|
Alutaguse Észtország egyik legérintetlenebb, erdőkben leggazdagabb, tajgára emlékeztető területe. A mocsári-, glei és homoktalajokon az ártéri- és mocsári-erdők, valamint az áfonyás erdei fenyvesek a legjellemzőbbek, de a nagy mocsarak szigetein vegyes lombhullató erdő is előfordul. A fafajok közül uralkodó az erdei fenyő és a nyír, de a lucfenyő ritkább, mint másutt Észtországban.
|
Mivel a tajgaöv tűlevelű erdeinek növényföldrajzi határa Észtország északkeleti csücskén húzódik keresztül, Alutaguse növényzetében könnyen felfedezhetünk tajgaelemeket: a megfelelő nedvességtartalmú talajokon fejlődő elegyes lucosokat, a homokosabb talajokon kialakuló degradált erdei és áfonyás erdei fenyveseket, a tőzeges mocsarakban a mocsári erdőket.
Az 1926-ban elkészült Mustvee - Sonda vasútvonal építése előtt a területre jellemző, közvetlen emberi beavatkozástól mentes őserdőkből az intenzív erdészet miatt csak kevés maradt meg. A nagy fajgazdagságú vegyes erdőt képviselő Poruni- (Borovnja-)folyó parti erdeje és a Heinassaare őserdő a Muraka-mocsár peremén 1950-es évek végén került védelem alá. Az őserdők képzetéhez leginkább a burjánzó vegyes erdők hasonlatosak, az érintetlen elegyes lucosok, áfonyás erdei fenyvesek és mocsárerdők inkább tűnnek művelt erdőnek.
Alutaguse kiterjedt erdőségeiben természetes jelenség a tajgai orosz sutaszárnyú mókus és a sok medve, de viszonylag nagy számban fordul elő szirti és réti sas is. A 40 Észtországban fészkelő halászsas-pár nagyrésze is Alutaguseban fészkel. Az állatvilágot szinesítik a véletlenszerű betévedésként regisztrált fajok: az északi szajkó és a szakállas bagoly.
Alutaguse természetvédelmi területei
|
A különleges élővilág védelme érdekében a nagyobb mocsarak (a Sirtsi- és a Muraka-mocsár, az Agusalu-, a Puhatu- és a Poruni-őserdő) természetvédelem alatt állnak. A fészkelő madarak állománya itt jelentősen különbözik az észt mocsarak madárvilágától: sok kis póling és szürke cankó látható és hallható, de fennmaradt a sarki hódfajd és a kis sárszalonka is.
Különleges növényzet jellemzi az Agusalu-mocsarat, ahol a homokos felszinen kialakult degradált erdei fenyvesek és a közöttük lévő mocsári társulások nagyon tarka mintázatot alkotnak. Érdekesek a Peipus-tó északi partjának homokos ligetesei és tölgyesei is.
|
Alutaguse viszonylag későn betelepült terület, de ennek ellenére tömegével rejtőznek a tájaban a homokból készített halomsírok, amik az első és a második évezred fordulóján itt élő vótokra utalnak. Jőugában van Észtország legnagyobb (kb. 300 halom) halomsíros temetője.
Orosz hatások a mai településszerkezetben
|
A 17. és 18. században Alutaguse környékére orosz igazhitűek vándoroltak, akik a Narva-folyó mellett és Iisaku környékén telepedtek le. Mivel lassan áttértek a lutheránus hitre, de ennek ellenére megőrizték kulturális különállóságukat, "féloroszoknak" kezdték nevezni őket. A 19. század végén Estland tartomány kormányzója, Sergei Sahhovskoi lovag Kuremägi magas dombján megalapította a Pühtitsa kolostort, hogy az apostoli igazhitet és az orosz kultúrát elterjessze Északkelet-Észtországban. A korábbi orosz történelemből és kulturális emlékekből kiemelendők a Narva-menti települések és ortodox templomaik Vasknarvában, Jaamakülában, Alajőeben és Lohusuuban.
Alutaguseban nagy hagyománya van a mocsári vasérc feldolgozásának (Rebu, Rääsa), a halászatnak (a Narva-folyó és a Peipus-tó mellékén), a favágásnak, faúsztatásnak és -feldolgozásnak, ami különösen jellemző volt az Avinurme környéki falvakban. A fafeldolgozás tudományát apáról fiúra örökítették, így lassan kialakultak a különböző faipari termékek készítésére specializálódott falvak.
|
|
