VÍZHÁLÓZAT

Az Észtországban található sok kis vízfolyás és tó kialakulásának magyarázata az éghajlat és a domborzat sajátosságaiban rejlik. Az évi csapadék mennyisége a párolgás mennyiségét messze meghaladja, a fennmaradó vízmennyiség (évi 200-300 mm) a folyókon keresztül elfolyik.

A nagy vízgyűjtők alapján az ország négy részre osztható: a Peipus-tó vízgyűjtője 38%-nyi, a Finn-öböl vízgyűjtője (a Narva-folyót kivéve) 21%-nyi, a Rigai-öböl vízgyüjtője 32%-nyi, a Nyugat-észt-szigetek 9%-nyi területet foglalnak magukba. A legfontosabb vízválasztó tájegység a Pandivere-fennsík.

A Kasari-folyó

Észtországban sok, zömében rövid, kis vízhozamú folyó van. Az aszályosabb években kiszáradó vízfolyások helyén tavasszal, a nagyvizek idején kiterjedt árterületek alakulhatnak ki (legismer-tebbek a Riisa- és a Kasari-folyó, valamint az Emajőgi árterületei).

Észtországban csak 10 folyó hossza haladja meg a 100 km-t, közülük is a leghosszabb és legnagyobb vízhozamú a Narva, ami határfolyóként a Peipus-tó vizét szállítja a Finn-öböl felé. Észtország két legnagyobb tavát, a Peipust és a Vőrtsjärvet a lassú folyású Emajőgi köti össze: ez az ország egyetlen teljes hosszában (101 km) hajózható folyója. Közép-Észtország legnagyobb folyója a Pärnu-folyó (144 km). Tallinn számára nagyon fontos a Pirita-folyó, aminek vizét csatornákon keresztül az Ülemiste-tóba vezetik: innen kapja  a város ivó- és az ipari vizét. Délkelet-Észtországban a legjelentősebb folyók az Ahja és a Vőhandu, ami elsősorban devon homokkőből álló szép szirtekkel tagolt völgyeikről ismertek.

Észtországban körülbelül 1200 1 ha-nál nagyobb felületű természetes eredetű tó található. A nagy tónak számít a Peipus-tó és a Vőrtsjärv, a többi kicsi: csak 42 felülete haladja meg az 1 km²-t. A tavak általában sekélyek, alig pártucat mélyebb 20 m-nél (a legmélyebb tó a Rőuge Suurjärv (38 m)).

Észtországban területének 4,7%-át tavak borítják. A vízgyüjtők nagyobb része a jégkorszak jégtakarójának visszahúzódása után keletkezett, ezért a tavakban sokasága inkább a változatosabb domborzatú tájakon jellemző. A legtöbb tavat a dél-észt fennsíkokon (Haanja, Otepää, Sakala, Karula) és Vooremaa területén találhatjuk, a Pandivere-fennsík viszont kirívóan száraz terület. Észtország északi területeinek legismertebb tóvidékei Alutaguse környékén (Kurtna-tóvidék) és Észak-Kőrvemaaban (Aegviidu, Jussi-tóvidék) alakultak ki. A sekély nyugat-észtországi parti területeken, Saaremaan és Hiiumaan sok helyen találkozhatunk parti tavakkal: ezek a partvidék emelkedése miatt az egykori öblök helyén keletkeznek. A mocsarakban mocsártavakkal is találkozhatunk, de a tőzeges felszínen elsősorban a kisebb fertők (kb. 20 000) jellemzőek, melyek inkább emlékeztetnek pocsolyára, mint tóra.

A kurgjai vizimalom és víztározója

Észtországban évszázados mesterséges tavakra is rátalálhatunk, ezeket a vízimalmok, fűrészmalmok és papírmalmok működtetéséhez hozták létre. A legnagyobb víztározó a Narva-víztározó a Narva-folyón, aminek 200 km²-es vízfelületéből 40 km² tartozik Észtországhoz, a többi orosz felségterület. Tallinn vízellátása érdekében tározókat alakítottak ki a Pirita-, a Jägala- és a Soodla-folyókon.

Észtország nagy vízbőségű forrásairól is híres. A legjelentősebbek a percenként több száz literes vízhozamú Roosna-Alliku-, Esna-, Prandi-, Varangu- és Simuna-források a Pandivere-fennsík lábainál. A többi - közel 5000 - forrás időszakos, vagy kis vízhozamú.