• A dombsági jellegű felföldek formakincse nem függ az alapkőzet domborzatától, a változatos felszínt negyedidőszaki üledékekből álló kiemelkedések és völgyek alkotják. Ide soroljuk a Haanja-felföldet (Suur Munamägi, 317 m), az Otepää-felföldet (Kuutse-hegy, 217 m) és a Karula-felföldet (Tornimägi, 137 m).

Környezetéből magasabb domborzati formáival kiemelkedik a Saadjärve-ózmező (144 m), a Nyugat-saaremaai-fennsík (54 m) és az Ahtme-, vagy más néven Jőhvi-fennsík (81 m).

Észtország domborzatának kiemelt helyzetű területei közé tartoznak a platók is, melyekből két nagyobbat - a Harju- és a Viru-platót - Észak-Észtországban  találhatjuk. Az északról a Balti-glint meredek letörése által határolt, 30-70 m magasságú mészkőfennsíkok csaknem tökéletesen sík felszínét folyóvölgyek és változatos karsztformák tagolják. A Harju-platóból a hosszú lepusztulás következtében több szigethegy - a tallinni Toompea, a viimsi Lubjamägi, a Nagy- és a Kis-Pakri-sziget - is elkülönült. A Viru-plató domborzatát mesterséges domborzati elemek - olajpala-külfejtések, meddő- és hamuhegyek - teszik bonyolultabbá.

Dél-Észtországban található a Délkelet-észt-, vagy Ugandi-fennsík völgyekkel tagolt, 40-100 m magasságú homokkőplatója, mely magas peremmel nyugaton a Vőrtsjärv, keleten pedig a Peipusi-tó felé nyúlik.

A fennsíkok mellett meg kell említenünk még két viszonylag magas síkságot - a Közép-észt-síkságot (60-80 m) és Kőrvemaat (50-90 m).

Az alföldek legfeljebb 50 m tengerszint feletti magasságig emelkedő, hosszú ideig a Balti-tenger, az Ős-Peipus és az Ős-Vőrtsjärv elöntése alatt álló síkságok, melyek Észtország területének csaknem felét foglalják el.

A Nyugat-észt-alföld parti nádasa

Nyugat-Észtország elmocsarasodott alföld, domborzatát helyenként 20 m magas mészkő kiemelkedések teszik változatossá (Kirbla-hegy, Mihkli Salumägi, Salevere Salumägi stb.). A szintén erősen elmocsarasodott Pärnui-alföld alapzatát homokkövek alkotják, így a partvidéket itt Észtország legnagyobb homokformáinak láncolata ékesíti.

A Nyugat-észt-alföld a Nyugat-észt-szigetvilágban folytatódik. Magasabbra emelkedik az általában 20 m-nél alacsonyabb sík felszínből a Nyugat-saaremaai-fennsík és annak déli folytatása (a Sőrve-félsziget közepvonalában).  Hiiumaa nyugati csücskében található a szigetvilág legmagasabb pontja, a Tornimägi (68 m).

A Finn-öböl vize és a Balti-glint között pár métertől 20 km-ig váltakozó szélességű köves földsáv alkotja az észak-észt Parti-síkságot. A félszigetekben és öblökben gazdag terület legmagasabbra kiemelkedő részei a Finn-öböl szigeteiként jelennek meg.

Alacsony, erősen elmocsarasodott, az egykori nagyobb vízfelületek visszahózódásával keletkezett, 30-50 m magas alföldek találhatók a Vőrtsjärv árkában és a Peipus-tó nyugati és északi partvidékén. A Peipustól északra található alföld Alutaguse néven ismert.

Az egymástól különféle felföldeket elválasztó árkok és völgyek legjobban  Dél-Észtországban különíthetők el. A Sakala-, a Karula- és az Otepää-fennsíkok között, 40-80 m-rel a tenger szintje fölött található a Valga-árok, amiből az észak felé kiszélesedő, egészen a Vőrtsjärvig húzódó Kis-Emajőgi-völgy indul ki. A Karula- és a Haanja-felföldet a 70-100 m magasságú Hargla-árok választja el egymástól, ebből ágazik ki a Haanja- és az Otepää-felföldet elválasztó Vőru-völgy.

Észtország legnagyszerűbb felszínforája, az élettelen természet egyik szimbóluma a Balti-glint. Ez a síksági Észak-Európa legnagyobb eróziós sziklaképződménye, ami a svédországi Öland szigetétől egészen az oroszországi Ladoga-tóig húzódik. A sziklafal pereme a mészkő omlékonysága miatt csipkézett, a földrajzilag egybefüggő felszínforma így glintfokokra és glintöblökre tagolódik. Északkelet- és Északnyugat-Észtországban helyenként a glint alkotja a tengerpartot, legmagasabb pontja Ontika közelében 56 m-el emelkedik a tenger szintje fölé.

Észtország geológiailag fedett ősmasszívumi területnek számít: az alapkőzetek - esetünkben paleozoikumi üledékek - mindenütt a negyedidőszaki fedőkőzetek alatt találhatók. Az alapkőzeteket a tengerparti sziklaformákban, vagy a nagy tavak töréses sziklaképződményeiben tanulmányozhatjuk, ezeket a kihantolódásokat azonban jelentősen átformálta a jégkorszakot követően a területen kialakult tengerek, tavak vagy folyók eróziós tevékenysége.

A mai Észtország domborzatában több, mint 300 millió éves, a későbbi lepuszutulás eredményeként kihantolódtak képződményeket is találhatunk. A területet alakító tengerek - Finnországtól Lettországig, Oroszországtól Svédországig húzódó, sík, homokos területet hagyva maguk után - véglegesen a devon végén (kb. 350 millió évvel ezelőtt) húzódtak vissza. Azok az eróziós folyamatok, amiknek következtében a későbbi Finn-öböl és Közép-Észtország kelet-nyugati árka bemélyedtek, a kainozoikum elején (kb. 65 millió évvel ezelőtt) kezdődtek meg, és egészen a jégkorszak kezdetéig, kb. 2 millió évvel ezelőttig tartottak.

A pleisztocén gleccserek hatása Észtország felszínformáira két módon jelentkezett:

1. Elegyengette az alapkőzet domborzatát, erodálta a kisebb formákat és feltöltötte a nagyobbakat. A jégkorszak előtt az alapkőzetbe vágódott mély völgyek - amik Észak-Észtországban 105 m, Dél-Észtországan akár 207 m mélyek is lehettek (pl. Karuküla a Sakala-fennsík nyugati lejtőjén) - részben, vagy akár teljesen feltöltődtek jégkorszaki üledékekkel. A meridionális, északról délre nyíló völgyek a gleccserek eróziós tevékenységének nyomai: így alakult ki a Narva-Peipus-árok, a Vőrtsjärv árka, a Väinameri és a Rigai-öböl árka, valamint az ettől is nyugatabbra található Balti-tengeri-árok.

2. A jégkorszaki üledékekből púpokat, dombokat vagy nagy kiterjedésű, bonyolult, akár többtucat méter magasságú felhalmozódásformákat alakított ki. Ebből állnak a 30-80 m relatív szintkülönbségű dombok, amiket az észtek "hegyeknek" neveznek. A valódi sziklacsúcsokkal ellentétben az észt hegyek osztályozatlan morénából, kavicsból és homokból állnak.

Kb. 12 000 évvel ezelőtt Észtország mai területének nagyrészét jeges tavak - a mai partmenti síkságokat az Ős-Balti-tenger (Litorina-tenger) - borították. Magas-Észtország - ami a Pandivere- és Sakala-fennsíkot, valamint az Otepää- és a Haanja-felföldet foglalja magában - azonnal szárazföldként szabadult a jég alól, a többi területet (Alacsony-Észtország) az álló és folyó vizek eróziója alakította, ami vékony agyag és homokrétegeket terítve méginkább elegyengette az amúgy is egyhangú felszínt.

A Nigula-mocsár

Nagy hatással voltak a felszínre a mocsarak is. A legkorábbra datált feltárt mocsári üledékek kb. 8000 évvel ezelőtt keletkeztek, a legintenzívebb tőzegképződési időszak azonba az utolsó 2000 év volt. A kicsi, lapos bevágások, az egykori tómedencék vagy egyszerűen csak a nedves területek mocsársíkokká alakultak: ma ezek borítják Észtország területének ötödét. 

A jégkorszakot követő domborzat jelentősen különbözött a megelőző időszakokétól. Ebbe a jég anyagmozgató hatása mellett két másik tényező is besegített:

1. A jégkorszakot követően az általános felmelegedés következtében elolvadó jégtömegek hatására világtengerek szintje több, mint 100 m-t emelkedett, a tenger hatalmas területeket hódított meg: kialakult a Balti-tenger.

2. A több tíz kilométer vastag belföldi jégtakaró hatalmas tömege a kőzetlemezt párszáz méterrel mélyebbre nyomta az asztenoszférába. A jég olvadásával együtt járó kiegyenlítő emelkedés (izosztázia) - (Északnyugat-Észtországban 2-3 mm/év) - következtében a mai Észtország szárazföldi területei folyamatosan nőnek a Balti-tenger rovására. Hiiumaan és Saaremaan egyre újabb és újabb zátonyok alakulnak ki, a tengeröblök lefűződnek, a folyók egyre hosszabbak lesznek, a kikötőkbe vezető hajózasi folyosók kisekélyednek.