AZ ÉSZTORSZÁGI TALAJTÍPUSOK

Észtország talajtakaróját az alakőzetek összetételéből és a vízviszonyok változatosságából fakadó sokféleség jellemzi. Többtucatnyi talajtípust különítenek el, melyek elterjedésükben, felépítésükben, tulajdonságaikban és felhasználásukban is eltérnek egymástól.

Meszes talajok (rendzinák) elsősorban olyan észak- és nyugat- észtországi területeken gyakoriak, ahol a meszes alapkőzet a felszín közelében található. Magas humusz- és tápanyagtartalom jellemzi őket, de sok bennük a törmelék és aszályérzékenyek, ezért a természetes növénytakaró alatt igyekeznek megőrizni őket, felszántásukra a természetvédelmi szabályzatok nem adnak lehetőséget. Legelterjedtebb természetes növénytakarójuk a karsztbokorerdő és az annak megfelelő füves vegetáció.

Törmelékes rendzinák szintén Észak- és Nyugat-Észtországban jellemzőek, de elsősorban a morénaanyaggal fedett területeken. Humuszban és tápanyagban gazdagok, de nagy arányban tartalmaznak éles peremű kavicstörmeléket. Nagyrészüket szántóként hasznosítják, természetes növénytakarójuk a nagy fajgazdagságú, főként lombhullató fajokból álló ligetesek és erdők.

(Cambisol és Luvisol) elsősorban Közép-Észtországban és a Pandivere-fennsík morénasíkságain található. Ezek Észtország legproduktívabb mezőgazdasági talajai, ezért a fő mezőgazdasági körzetek elhelyezkedése megegyezik ezen talajtípusokéval. 

Podzolok általában aljnövényzet nélküli erdei fenyvesekben, főként homokos területeken jellemzőek, így humuszos szintjük vagy ki sem alakul, vagy nagyon vékony. Jellemzőjük a világosszürke podzolos és a kilúgozási szint megléte, ezek alatt vörösesbarna, mozgó humusztartalommal rendelkező, aluminiumban és vasban gazdag felhalomódási szint figyelhető meg.

Pszeudopodzolok Dél- és Közép-Észtország morénasíkságain, agyagos, vagy réteges alapkőzeten alakulnak ki, ahol a felső szinetek alatt vízzáró réteg található. Erre - főként tavasszal - időszakosan víz gyűlik, ami miatt a talajban kilúgozási szint jelenik meg. A pszeudopodzolok közepes humusztartalmú talajok, melyeket mezőgazdasági területekként hasznosítanak. Természetes növénytakarójuk a vegyes lombhullató erdő.

A glejtalajok alkotják a legelterjedtebb, legváltozatosabb talajtípust. Általános jellemzőjük a magasan álló talajvízszint vagy az állandó vízborítás miatt kialakuló kékes- vagy zöldesszürke glejszint. Legfelső szintjük részlegesen elbomlott organikus anyagokból - nyers humuszból - áll. Homokos alapkőzeten általában kilúgozódnak, itt természetes növénytakarójuk az elmocsarasodott erdei fenyves, meszes alapkőzeten az elmocsarasodott lombhullató erdő jellemző rájuk. Nyugat-Észtországban néhány helyen a mocsarak lecsapolása után művelés alá vonták.

A mocsártalajokat legalább 30 cm-es tőzegréteg jellemzi, ami alatt  glejszint található. Kizárólag az átmeneti, a sekély és a tőzegmocsarakban jellemzőek, a mocsarak lecsapolása után a szélre nagyon érzékenyek, így tartós művelésre alkalmatlanok.

A tavak és folyók partjain a periodikus elöntés hatására öntéstalajok alakulnak ki, amik a mocsárlecsapolásokkal és a folyók szabályozásával - mivel az árvizek gyakorisága és kiterjedése lecsökkent - elvesztették korábbi jelentőségüket.

Az alacsony tengerpartokon a sós víz hatására fiatal, folyamatosan alakuló, enyhén sós parti talajok alakulnak ki.

A változatos domborzatú dél-észtországi területeken az eróziós talajösszletek a jellemőek. A dombok tetőszintjéből a csapadék eróziós hatása miatt a humusztartalom a völgyek felé vándorol, ahol akár 1 m vastagságban is felhalmozódhat. Az ilyen területeken felhalmozódási- vagy deluviális talajok alakulnak ki. 

A rekultiválás alatt álló bányaterületeken mesterséges talajok találhatók.