 |
|
ÉSZTORSZÁG TERÜLETÉNEK TÁJFELOSZTÁSA Észtország a nagy geológiai szerkezetek, a klímaterületek, a talaj- és növénytakaró átmeneti zónájában található, ebből fakadóan tájképileg igen változatos. A Balti-pajzs kéreglemezének emelkedésével a szigetek és a parti területek folyamatosan megújulnak, így állandóan változik a táj mintázata is. A természetes folymatokat befolyásolva még bonyolultabbá teszi a helyzetet az emberi beavatkozás egyre fokozódó intenzitása. Az észt tájak kora az adott terület abszolút korától függ. Az utolsó jégnyelvek visszahúzódásával párhuzamosan kiterjedt területek kerültek hosszú időre tengeri vagy tavi elöntések alá, ami a későbbiekben is befolyásolta a szárazföldi területek tájelemeinek kialakulását és fejlődését. Észtország területének tájfelosztásával több iskolateremtő tudós is foglalkozott. Legelterjedtebbek azok az elméletek, melyekben Alacsony- és Magas-Észtországot nagyobb tájterületekként egymástól elkülönítik (az elnevezések Edgar Kant, észt geográfutól származnak, tartalmilag már az ő munkásságát megelőzően is előfordultak). ALACSONY-ÉSZTORSZÁG Alacsony-Észtországot Észak- és Nyugat-Észtországra, a Vőrtsjärv és a Peipus-tó árkára lehet tovább osztani. Észak-Észtországban öt tájterületet különíthetünk el: az észak-észt Parti-síkságot és a Finn-öböl szigeteit, a Harju-platót, a Viru-platót, Kőrvemaat és Alutaguset. Az észak-észt Parti-síkság és a Finn-öböl szigetei a Balti-glintvonal és a Finn-öböl vizének birodalma között keskeny, erősen tagolt földsávot képviselnek. Az itteni fiatal tájat tengeri eredetű felszínformák, rengeteg vándorkő és kőmező, tűlevelű erdők és a tundrát idéző törpe növényzetű kis szigetek jellemzik. A települések szinte kizárólag pihenőterületek és halászfalvak. A Harju- és a Viru-plató ásványkincsekben különösen gazdag mészkőfennsík, a Föld egyik legészakibb aktív karsztterülete, ahol a hosszú ideje tartó intenzív mezőgazdasági tevékenység és a sűrű benépesültség hatására a természetes növénytakaró szinte teljesen megsemmisült. Kőrvemaa és Alutaguse a Pandivere-fennsík által egymástól elválsztott két nagy, jeges tavi üledékekből keletkezett síkság, melynek felszínén válozatosságot csak a szárazföldi jégtakaró szegélyképződményei - ózok és végmorénahalmok - jelentenek. Nagyobb tóvidékek alakultak ki Alutaguseban Kurtna, Kőrvemaaban Aegviidu és Paunküla környékén, de jellegzetesek a nagy egybefüggő mocsárterületek és az erdők is. A településhálózat nagyon ritka, az emberek fő megélhetési forrását az erdészet és a faipar adja. Alutaguse különleges vonásaként a növényzetben és az állatvilágban megjelenő tajgaelemeket és az egykori votják temetkezési dombokat említhetjük. Kőrvemaa területén sok keleti és nyugati eredetű növényfaj található areahatáron, így ez a tájegység már Köztes-Észtország részének tekinthető. Nyugat-Észtország a legfiatalabb, legalacsonyabb, legsíkabb és legóceánibb klímájú terület, ami a Nyugat-észt-szigetvilágra, a Nyugat-észt-alföldre és a Pärnui-síkságra (ez utóbbival együtt tárgyaljuk a Rigai-öböl szigeteit is) tagolható. A Nyugat-észt-szigetvilág a legenyhébb éghajlatú és a legfajgazdagabb növényzetű tájegység. A felszínformákban a mészkőplatók és a tengeri eredetű felszínformák dominálnak, de jellegzetesek a sós parti tavak is, melyek a kéregemelkedés miatt lefűződött tengeröblökből jöttek létre. A ritkaságokban gazdag növénytakaróban is különlegesnek számítanak a karsztborókások, a parti és erdei nedves rétek és a vegyes erdők. A Nyugat-észt-alföldet alacsony, a tenger által áthalmozott moréna- és homoksíkságokból áll. Nagy kőmezők és - a glintvonalat kirajzoló - mészkősziklákban elvégződő kis platókkal és sekély öblökkel szabdalt partvonalak jellemzik. Ez az elsődleges tengerparti nádasos, parti-, nedves és degradált erdős terület Észtországban, melyet kiterjedt mocsári területek is tarkítanak. A Noarootsi-félsziget és a Vormsi-sziget egykori parti svédek által lakott falvai - különleges kulturális örökségükkel együtt - máig fennmaradtak. A Pärnui-alföld és a Rigai-öböl szigetei a devon homokkövek birodalma. A partvonalat Észtország legmagasabb dűnesora díszíti, a dűnék közti völgyekben mindenütt homokkő-kibbukkanásokkal találkozhatunk. Az itteni tengerparti síkságok erősen elmocsarasodtak, a mocsarakban tavaszonként a folyók birtokba veszik hatalmas árterletüket. Sűrűbb betelepülés elsősorban a tengerparton és a folyópartokon jellemző. A Vőrtsjärv és a Peipus-tó árkát a jégkorszak végetértével hosszú ideig a jeges tavak víze borította, aminek eltűnése után sík felszínű, erősen elmocsarasodott, ritka beletepültségű partmenti síkságok alakultak ki. Az Emajőgi felső folyásánál a lefűződött folyókanyarultokkal tarkított tájban nagy fűzesek települtek meg. A Peipus-melléki-síkságot leginkább az Emajőgi torkolatvidékének kiterjedt mocsárvilága, a järvselgai őserdő, valamint a Peipus partvidékén és Piirissaaren kialakult régi orosz utcafalvak jellemzik. Az Emajőgi torkolatában fekvő Praaga faluban fennmaradt néhány Észtországban egyedülálló, cölöpökön álló ház. MAGAS-ÉSZTORSZÁG Köztes-Észtországként az ország északi és középső területeinek azon magasabb részeit említjük, amit a jégkorszakot követően sem a kiterjedt jeges tavak, sem a tenger nem vett birtokba. Három nagyobb tájegységet - a Pandivere-fennsíkot, a Közép-észt-síkságot és a Vooremaat -, valamint két kisebb tájat - a Türi-ózmezőt és az Endla-árkot - különíthetünk itt el. A Köztes-Észtország elnevezés a terület legfontosabb funkciójáról, a vízválasztóról kapta nevét: a Pandivere-fennsík lábaitól a folyók különböző nagy vízgyüjtők felé indulnak. A Pandivere-fennsík és a Közép-észt-síkság területein előtérbe kerülnek a mezőgazdasági termelésre kiválóan alkalmas termékeny talajokkal borított morénasíkságok. Ezek Észtország leghosszabb ideje és legsűrűbben betelepült, bokortanyás településtípussal jellemzhető területei. Erdőt csak apró, tájat színesítő foltokként találhatunk a nagy szántók között. A különböző mészkőtípusok felszínközeli elhelyezkedése és a terület relatív kiemeltsége miatt a hulló csapadékvizek hamar a mélybe kerülnek, ezért a terület középső része gyorsan karsztosodik, a fennsík lábainál pedig számos forrás tör a felszínre. Vooremaanak Európa egyik legnagyszerűbb - a Pandivere-fennsíktól délkeletre lévő - drumlinmezőjét nevezzük, ami délkelet-északnyugati irányú hosszanti nagy drumlinokből és a velük párhuzamos köztes mélyedésekből állnak. Az drumlinek oldalai és tetőszintje általában művelt területek, a völgyekben pedig hosszanti tavakat, mocsarakat és elbozótosodott nedves réteket találhatunk. A jellegzetes sorfalvak kialakulását a terület felszínformái határozták meg, az útvonalhálózat pedig a hullámvasút hangulatát idézik fel bennünk. A mondák szerint a vidéket Kalevipoeg szántotta fel ilyen szép párhuzamosan. A Közép-észt-síkság délnyugati részén található a Vooremaaval közel hasonló felépítésű Türi-ózmező, ahol tavakat egyátalán nem találhatunk. A Pandivere-fennsík déli lábainál található a környező területektől tájképileg nagyban eltérő Endla-árok. Az árok közepén az Endla-tó csillog: körülötte alakult ki Közép-Észtország legnagyobb mocsárvilága. Dél-Észtország tájképileg Észtország legváltozatosabb területe. A csak a mélyebb völgyek folyókanyarulataiban felszínre kerülő devon homokköveket vastag barnásvörös moréna fedi. Itt találhatjuk az ország legnagyobb abszolút és relatív magasságkülönbségeit és egyben a legjobb síterepeket is. A Sakala-fennsíkon és a Délkelet-észt-fennsíkon az ősfolyamvölgyekkel tagolt morénasíkságok a legjellemzőbbek, ahol a természetes növénytakaró csak az ősfolyamvölgyekben és a Sakala-fennsík déli peremén - a lett határ közelében - lévő homokkőterületeken maradt fenn. Az agyagosodott, kilúgozódott és gravitációsan áthalmozott talajokat csaknem mindenütt szántóként hasznosítják: a Sakala-fennsík Észtország egyik leggazdagabb mezőgazdasági területe. Az Otepää-, a Karula- és a Haanja-felföld nagyon változatos formavilágú és nagyságú dombokból, hátakból, árkokból és völgyekből álló terület. A domboldalakon elsősorban erodált és deluviális talajok jelennek meg. A természetes növényzet - szinte az összes észtországi erdő-, mező- és mocsártípus - a bevágásokban, a meredek lejtőkön, a homokos felszínű, vagy az elmocsarasodott területeken őrződtek meg. A tagolt domborzat és a hosszú ideig megmaradó hótakaró a téli sportok - elsősorban a sízés - szerelmeseinek kedvez. A délkelet-észtországi magaslatokat - elsősorban erdősült homokterületeket, völgyteraszokat és mocsarakat - a Valga-árok, a Kis-Emajőgi árka, a Hargla-árok és a Vőru-árok válsztja el egymástól. Nagy területeket borítanak kiterjedt fűzesek és nedves rétek, ami miatt kisebb a szántóföldek aránya és ritkább a településrendszer is, mint másutt Észtországban. A Haanja-felföld keleti és délkeleti lábainál találhatjuk a nagy területeken erdei fenyvesekkel borított homokos síkságokat és nagy mocsarakat - az úgynevezett Palumaat, ami a kulturájukban észt és orosz elemeket vegyítő szetuk tradicionális településterülete. A Värska környéki ásványvizeknek és gyógyiszapoknak köszönhetően ez a vidék fontos gyógyászati jelentőséggel bír.
|
|