A HALÁLHOZ KAPCSOLÓDÓ SZOKÁSOK

Az elkerülhetetlen halál sokféle jósoló, előrejelző jelenségbe vetett hitet táplált. Általános volt a vélemény, hogy a különféle kopogtatások, sóhajok a halál közeledtét jelzik előre. A halál természetes idejének a tavaszt - a rügyezés idejét - és az őszt - a levelek lehullásának idejét - tartották, mivel ekkor a távozó lélek útja vélhetően könnyebb volt. Nappal, szép időben volt a legszerencsésebb távozni, hófúváskor vagy viharban csak a gonoszok és a boszorkányok haltak meg. A felesleges szenvedés elkerülésére többféle módszert is alkalmaztak: például kitárták az ajtókat és az ablakokat. Elterjedt volt a keresztény világkép által befolyásolt hit, hogy az távozik könnyen, aki a titkait és bűneit megvallja és feloldozást kér.

Az elhunytat szalmazsákjával együtt létrára, vagy deszkákból ácsolt halottaságyra emelték, megmosták. A mosdatáshoz használt nyírfavesszőket és a szappant később a sírba helyezték, de a mosóvizet olyan helyre kellett önteni, ahol senki sem járt. A szalmazsákot és a halottaságyat később elégették. A halottat fehérbe öltöztették. Amíg a test a házban volt, nem volt szabad onnan semmit kivinni, nehogy a helyére szerencsétlenség költözzön a házba. A testet nem lehetett egyedül hagyni, így éjjelente virrasztottak mellette. A halottvirrasztók tradicionális étele a sóval főzött borsó és bab volt. A koporsóba helyezésnél figyelni kellett arra, nehogy a könnycseppek a koporsóba hulljanak, mert különben a halott magával rántja a gyászolót. Az elhunyt mellett mindig elhelyeztek néhány pénzérmét is.

A koporsóba helyezést a halottlátogatás követte, amire senkit sem hívtak külön, mindenki magától érkezett. Ez a szokás egyfajta elköszönés, istenhozzád szerepét töltötte be. A temetésre helyenként hívták a rokonokat, helyenként csak mentek. Erre az alkalomra - akár a keresztelőre vagy esküvőre - mindenki magával vitte a tarisznyáját. A halottat lábbal előre vitték ki a házból és így is rakták fel a szekérre, így nem találhatott utat visszafelé és később nem járt kísérteni. A halottasszobát kisöpörték, a söprűt az elhunyt után hajították. Helyenként borókafenyővel ki is füstölték a házat, hogy elűzzék a halott lelkét és megtisztítsák a levegőt.

Ősi szokás szerint a koporsón ülve ketten utaztak a halottal. A halottasszekérrel gyorsan, kanyarogva hajtottak, mert hitték, hogy a hazatérő lélek csak azon az úton érkezhet, amelyiken a temetőbe vitték. A sírgödröt nem áshatták az elhunyt rokonai.

A temetőből visszatérve kezdődött az eltávozott emlékének szentelt halotti tor, amire levágtak egy - helyenként két - marhát. Ha nem vágtak marhát, minden jószág elpusztult, vagy elhagyta a házat a szerencse. A hit szerint a tor nélkül búcsúztatott holtak hazajártak. A toron nem volt szabad ételt meghagyni, ami mégis megmaradt, azt a földre öntötték a halottnak. A tort a gyászidő követte, amikor tilos volt kimondani az elhunyt nevét és nem volt szabad ezüstékszert viselni. A férfiak számára a gyászidő hat hét, a nők számára hat hónap volt.