NÉPHIT

Az észt néphit egyik jellegzetessége a pluralizmus volt, ami a sokféle rossz és jó szellembe vetett hitben nyilvánult meg. A szellemek, tündérek, istenségek között hiányzott az alá-fölérendeltségi viszony, különböző természeti jelenségekben éltek, hatalmuk korlátozott volt. Észtországban az animalista természethit volt jellemző.

A "szent" (püha) szó jelentése valamikor a tabuhoz állt a legközelebb, valami érinthetetlent, különlegeset, határtalant jelölt. Minden szent titokzatosságot, emberre veszélyes erőt sugárzott, elővigyázatosságból rituális viselkedést kívánt. Szentek lehettek helyek, tárgyak, emberek, állatok, időszakok, az élet eseményeivel kapcsolatos különféle jelenségek és helyzetek. A szent helyek az áldozati kövek, források és berkek voltak.

Áldozókő

Az észtek áldoztak a halott ősök lelkének, a természet szellemeinek és tündéreinek, hogy azok jóindulatúak legyenek, védelmezzenek a balesetektől és betegségektől, biztosítsák a föld termékenységét, az állatok szaporodását, a jó vadászzsákmányt stb. Az áldozat elsősorban étel és ital volt, de lehetett termék is, például vászon, gyapjú, fonal vagy ruhadarab, de akár ékszer vagy pénz is. Különösen nagyra becsült áldozat volt az ezüstpor - az ezüstpénz vagy ékszer oldaláról lekapart por, aminek különleges csodatévő erőt tulajdonítottak. Áldoztak a kaszálás megkezdése előtt, a munkák megkezdése és befejezésekor, a halottak hónapjában, a különböző jeles napokon és a családi események alkalmával is.

Az áldozókövek felszínén természetes vagy mesterséges mélyedéseket, lyukakat találhatunk, ezekben helyezték el az áldozatot. Gyakran nevet is adtak a köveknek. Észtországban több, mint 1700 lyukas követ regisztráltak, ebből kb. 400 kapcsolatos valamilyen népszokás alapján áldozatokkal, vagy bír mágikus, gyógyító erővel.

Az áldozati forrásnak mágikus, gyógyító erőt tulajdonítottak, vizével szem- és bőrbetegségeket gyógyítottak, vagy lemosták magukról a bűnöket. A forrásoknak ezüstöt áldoztak, ezek között a 8.-12. századból származó tárgyakat is találtak. Észtországban közel 400 szent forrást tartanak számon.

A szent berek különleges erdőrészlet volt, ahova imádkozni és áldozni jártak. Kezdetben feltehetőleg temetkezési hely is lehetett, ennek tabu-jellegéből fakadt a berek szentsége és érinthetelensége is. A berekben tilos volt megkárosítani a füvet, ágat letörni, fát kivágni stb. A berek általában lomdhullató fákból állt, gyakran a település közelében egy magasabb dombon, sík területen vagy valamilyen forrás közelében nőtt, ahol a halott elődöknek áldoztak. Később, amikor a népszokás már nem társította ezeket a helyeket a holtak lelkeivel, a földalatti erőknek, szellemeknek, tündéreknek, természetfeletti erőknek áldoztak itt, akikről feltételezték, hogy a fákban élnek. Áldoztak a különálló fáknak is. A kereszténység felvételével párhuzamosan megkezdődött a berkek módszeres pusztítása: a katolikus egyház ezek helyére állította saját keresztjeit, kápolnáit, templomait, a luteránus hit pedig megpróbálta teljesen megsemmisíteni a berkek és fák hitét, az áldozat szokását. Ettől függetlenül még a 17.-18. században is temetkeztek a szent helyekre. A szent fák tisztelete a 19. század elején kezdett eltűnni, a nép ajkán emlékeik a 20. század elejéig megmaradtak.

Dél-Észtországban a tanyák vagy falvak áldozókerteket, szent és sérthetetlen, kerítéssek kőrbevett kertecskéket tartottak fenn az udvarban, esetleg a nagyobb kertből különítettek el egy részt, ahol lombhullató fák és cserjék éltek. Az áldozatot a kertben lévő kőre, a fűre vagy a bokrok aljába helyezték. Az ilyen kertek a legtovább Mulgimaaban maradtak meg, helyenként a 19. század közepéig.

Az észtek szellemei és tündérei általában csak lelkek voltak, akikhez fordultak, vagy akiknek áldoztak. Lett Henrik Lív Krónikája a 13. század első feléből megemlíti, hogy az észteknek és a líveknek is voltak olyan isteneik, akiknek alakja melltől fölfelé kinőtt a fákból. Habár a papok a balti népek istenalakjait kivágták, és a pogányok nagy csodálkozással látták, hogy azok nem véreznek, a keresztény hit mégsem tudta évszázadokon keresztül megszüntetni a pogány hit gyökereit. Még a 17. századi templomi vizitációkban is panaszkodnak, hogy a szentek napjain a kápolnák mellett hamis isteneket szolgálnak.

Peko

A szetuknál fennmaradt Peko-kultuszról szóló szóbeszéd 1933-ban nyert bizonyítást, amikor megtalálták a Peko-figurát és az Észt Nemzeti Múzeumba szállították. A kévében álló kormos Peko a faistenség tárgyi bizonyítéka, ugyanakkor szép példája a hamis istenségek világának és a kezdetleges művészeti alkotások kapcsolatának. A Peko, a házat és a terményt védő szent, valójában fából faragott primitív emberi torzó, akinek a fejébe fúrt lyukakban áldozatként gyertyát égettek. Ez az egyetlen megmaradt Peko, de alakjáról Szetuföldön többféle történet is kering. Pekonak fákat és bokrokat szenteltek, ezek alá hordták az áldozatot. A Peko-alak a faluközösségé volt, minden évben másik tanyán őrizték, az idegenek elől gondosan elrejtették. A Peko tiszteletére rendezett ünnepségek elsősorban ősszel, kaszálás után, tavasszal Pünkösd idején és Szent Iván napkor zajlottak. A legfontosabb az őszi ünnep volt. Ezt mindig teliholdkor tartották, csak férfiak lehettek jelen. Ekkor költözött Peko az egyik tanya csűrjéből a másikba. Pünkösdkor sört főztek és Peko fején gyertyákat égettek. A megmaradó gyertyavégeket szétdorzsölték a fején - minél több viasz gyűlt ott fel, annál jobb nyár volt várható. Ezen az ünnepen minden tanya gazdája és asszonya részt vett. A Szent Iván napi Peko-ünnepség különlegessége az volt, hogy az alakot kivitték a legelőre a legnagyobb titoktartás közepette. Vittek áldozatként vajat, túrót és gyapjút, szerencsét és az állatok szaporodását kérték. A Peko-kultusz csak Szetuföldön volt ismert, egyetlen adat sem szól amellett, hogy másutt Észtországban is ismerték volna.

Tőnn hordócskája

Pekotól eltérően, aki az egész faluközösség sajátja volt, Nyugat-Észtországban ismert az egyetlen családhoz tartozó Tőnn figurája. Tőnn kultusza a legtovább Vändraban, Pärnumaaban maradt fenn, helyenként egészen a 20. század elejéig. A házi szellemek Észtországban általánosan elterjedtek és tiszteltek voltak, de az, hogy megjelentek olyan típusú anyagi formában, mint Tőnn, kétséges. Tőnn akár férfi, akár nő is lehetett, Tőnn apácskának és anyácskának is szólították. Alakja sokféle lehetett. Vannak adatok arról, hogy viaszból formálták meg, amire néha kis ruhácskákat is varrtak. Gyakran egy egyszerű gyertyát neveztek ki Tőnnek, amire kalapot ás nadrágot varrtak. Egy mondás szerint minél öregebb a gyertya, annál nagyobb Tőnn ereje. Egyes Tőnnök fából készültek, kisebb-nagyobb mértékben emberformára emlékeztettek. Az Észt Nemzeti Múzeumban őrzött Tőnn, ami az egyetlen ismert Tőnn-figura Észtországban, csak egy egyszerű bőrkalapocska, alig emlékeztet emberre, a Finn Nemzeti Múzeum Tőnnje azonban hasonlatosabb és teljesen fel van öltözteteve. Tőnn jelenlétét a házban titokban kellett tartani. Általában a hozományos ládában, a csűrben vagy a padláson tartották. Úgy hitték, hogy vannak erősebb és gyengébb Tőnnök, akik bizonyos helyeken összegyűltek. Oda nem volt szabad a földre köpni, különben azonnal betegség ütötte fel a fejét a házban.

Tőnnnek volt egy hordócskája is, amibe az ajándékokat helyezték el. Gyakran maga Tőnn nem is volt anyagilag létező, jelenlétét csak hordócskája jelezte. Minden kenyérsütéskor és disznóvágáskor Tőnnek is részesednie kellett, neki áldozva azt mondták: "Tőnn, te vagy az első!". Vannak adatok arra vonatkozólag is, ahogy a vasárnapi áldozáskor kivették szájukból az ostyát, hogy hazavigyék azt Tőnnek. Szerencsétlenségkor vagy betegségkor a hordócskába bronzkopejkákat is dobtak. Tőnnről nem volt szabad megfeledkezni, különben azonnal valami szerencsétlenség történt. Ha a hordócska már megjelent a házban, minden következő generációnak ugyanabba kellett a saját áldozatait elhelyeznie. Tőnnhöz hasonlóan a hordócskát is meg kellett védeni az idegen tekintetek elől, különben elvesztette jótevő erejét és gonosszá vált. A hordócska helyét csak a gazda és a gazdasszony ismerte. A legfontosabb Tőnnek szentelt nap Antal-nap volt (01.17.). Általában ezen a napon levágtak valamilyen állatot, aminek véréből három cseppet a hordócskába cseppentettek. Helyenként Tőnnt kivitték az istállóba és minden állat fejéhez odatartották, hogy sokasodjanak. Tőnnt távol kellett tartani az istentől, Antal napkor nem volt szabad imádkozni sem.

Ezeken a konkrét védőszellemeken kívül a világ az észt néphit szerint sokféle természetfeletti lénnyel népesült be, akik a természetben élték titokzatos életüket. Az otthontól távol a vad természetben az ember bizonytalanul érezte magát. A rossz szellemek elsősorban farkas vagy kígyó formájában jelentek meg, ezeket szelleműzéssel kellett távol tartani.

A legnépszerűbb természetfeletti lény az ördög volt, akinek árnyékában nagy számban rejtőztek egyéb természetfeletti lények, akik egy része a kereszténységet megelőző időkből származott. Az ördögöt megjelenési formáinak nagy változatossága és szerepeinek sokfélesége jellemzi, ő volt az, aki az egykori természeti szellemeket kitörölte a népi emlékezetből. Az ördög általában kétféle lehetett: agresszív vagy neutrális. Az első az emberre közvetlenül veszélyes volt, a második nem volt különösebben emberellenes. A harmadik, későbbi ördögforma a komikus ördög, aki a népmesékben egyszerű, vagy egyenesen buta.

A kereszténységben az ördög és a boszorkány együtt jelentek meg, az emberek természetfeletti képességei általában az őt segítő démonoktól származtak. Az észt néphitben a boszorkány önálló, a saját tudására és természetére támaszkodva jelenik meg. A boszorkány szó mégis rosszakaratú, ellenséges tudással rendelkező embert jelent. A jóakaratú gyógyító és a boszorkányság ellen védő a tudó, bölcs volt. Mindketten egyaránt tartoztak a hitvilághoz és a faluközösség valós társadalmához. A boszorkányság területének népszerű szereplője volt az észtek körében a kincsgyűjtő (manó), aminek létrehozásához pontos leírás segített hozzá. Az ilyen kincsgyüjtő összehordta a szomszédok értékeit. Hogy a kincsgyüjtő ne tudjon bejutni, a tetőnyílásra mágikus deszkapárt kellett erősíteni.

A kereszténység nyomása ellenére az észtek sok pogány elemet megőriztek hitükben, ami elsősorban praktikus gondolkodásmódjukra utal: senkit sem szabad eltaszítanai, sem az újat, sem a régit. A család és a jószág védelmében mindkét helyről lehetett segítséget várni és ezért áldozatot hozni, hiszen ki tudta pontosan megmondani, miben jelenhet meg a titokzatos és veszélyes másik oldal.