ESKÜVŐI SZOKÁSOK

Az észt esküvői szokásokra a vőlegény és a menyasszony passzivitása jellemző. Ők voltak a főszereplők, de nem maguk, hanem helyettesítőik cselekedtek - a leánykéréskor és az esküvőkor egyaránt.

Leánykéréskor az "apaférfi" beszélt és cselekedett: egy idősebb házas férfi, általában a vőlegény rokona. Leánykérőbe régen hátaslovon, később felékesített csődörön érkeztek. A megfelelő idő az újhold keddje, csütörtökje vagy szombatjának estéje volt. A kérők ajándékot is vittek: régebben söröskannát, később pálinkásüveget. A kérőpálinkának édesnek és pirosnak kellett lennie. A leánykérés szavainak körülírónak kellett lenniük, a kérőnek nagyon jól kellett beszélnie. A kérő a beszéd végén az asztalra tette az üveget, ha a családfő meghúzta, akkor fogadta a kérőket. Hitték, hogy az újhold segíti a termékenységet, egészséget és szerencsét hoz. Az újholdkor megkért leány sokáig fiatal maradt, fogyó holddal viszont hamar megráncosodott.

A kérők ajándékai, vagyis a foglalók a régi asszonyvásárlásra utaló szokások voltak. A menyasszonynak szánt legelterjedtebb ajándékok a kötény, a selyemkendő és a kés (később gyűrű), az menyasszony anyjának fejfedő vagy kötény, az apának sapka vagy pipa, a leány és fiútestvéreknek kendő voltak. Ehhez a 19. században még foglalópénz is járult, aminek nagysága a vőlegény vagyonától függött és aminek ezüstpénznek kellett lennie. Ha az esküvő a menyasszony hibájából mégis meghiúsult, az ajándékokat és a pénzt vissza kellett adni, de ha az elmaradásnak a vőlegény volt az oka, fájdalomdíjként megmaradtak.

A leánykérés és az esküvő között általában eltelt néhány hónap, ezt az időt a menyasszony a hozomány készítésével töltötte. A hozomány a menyasszony ajándéka volt a vőlegény rokonainak és az esküvő vendégeinek, készítését már fiatal korban megkezdték. Amikor az esküvő közeli, valós eseménnyé vált, sietni kellett: kesztyűket, harisnyákat és zoknikat kellett kötni, öveket szőni. Ezekből az esküvő folyamán néha több százra is szükség volt. Régi szokás volt a menyasszony kisegítése, amikor a falu leányai csütörtök és vasárnap este eljöttek, hogy közösen kézimunkázzanak. A templomi esküvő Észtországban hosszú ideig - helyenként a 19. század második feléig vagy akár tovább is - másodrendű jelelentőségű volt. A templomi esküvő és az esküvő általában nem egyidőben zajlott. A templomi esküvő kötelező volt, mert előírta a törvény, általában később, néha az első gyermek keresztelőjével együtt zajlott. A nép szemében a falusi esküvő volt az elsődleges, a menyasszonyból akkor lett fiatalasszony, amikor bekötötték a fejét. Az esküvőt általában késő ősszel vagy télen, februárig tartották. Őszönként voltak a tanyák a legmódosabbak, a munka sem sürgetett.

A 17-18. században a falusi fiatalok esküvői szokásaival kapcsolatban sok szabályozást léptettek életbe: az esküvő hosszát 2-3 napban maximálták (korábban egy hétig vagy tovább is tarthatott), meghatározták a vendégek számát, az ajándékok természetét és mennyiségét stb. A régi esküvők általában "két végűek" voltak: az ünnepség egy részét a menyasszony, egy részét a vőlegény házánál ülték meg. Az esküvők jellegzetessége volt az énekek sokasága: az ősi regiverses énekek is az esküvőkkel kapcsolatosan maradtak fenn legtovább. Az esküvő mindkét résztvevőjét saját énekmondó képviselte, aki egyben a szokások nagy ismerője is volt.

A fej bekötése

Az esküvő eseményei általában meghatározott sorrendben zajlottak. Az első nap reggelén, vagy az azt megelőző este a vőlegény vendégei (az ún. "kapónép") a vőlegény otthonába, a menyasszony vendégei a menyasszony otthonában gyülekeztek. Azt követően a "kapónép" a menyasszony lakóhelyére ment, ahol megkezdődött a menyasszony kikérése. A menyasszony a szülei házából az első nap késő éjjelén vagy a második nap reggelén távozott, amit a menyasszony mosdatása és felöltöztetése előzött meg. Az esküvői menet a menyasszonyt a a vőlegény házába kísérte, ahol ünnepélyesen fogadták és bemutatták neki jövendő otthonát.

A második napon érkezett a menyasszony vendégserege a vőlegény házába, ők hozták magukkal a menyasszony hajadonkoporsóját. Keresni kezdték a házban a menyasszonyt, hogy visszakövetelhessék. A második napon zajlott az esküvői rituálé központi eseménye, a menyasszony fejének bekötése, az asszonyi fejfedő felhelyezése, ami a menyasszonyból fiatalasszonnyá válást szimbolizálta. Ez általában a legfontosabb esküvői vendégek jelenlétében valamilyen mellékes épületben, például a csűrben vagy a szaunában zajlott. A fejfedő felhelyezését sokszor a kötény ünnepélyes felkötése követte: a kötény a férjes asszonyok kötelező viselete volt.

A kötényhajtogatás

A kötény felkötésével együtt zajlott a kötény hajtogatása, azaz a fiatal pár számára pénz gyűjtése, ami folyamán az esküvői vendégeknek pénzt kellett dobniuk a kötény zsebébe. Ezt a menyasszonytánc követte, ami feltehetőleg a korábbi termékenységi ritus maradványa: a fej bekötését és a kötény felkötését követően a vőlgény valamilyen közeli rokona, újabban maga a vőlegény táncolt először az újdonsült feleséggel, a többi esküvői vendég csak ez után következhetett. Az esküvő második napjának estéjén a fiatal párt rituálisan aludni vitték.

Az esküvő harmadik napján kezdődött meg a hozomány kiosztása. Eredetileg ennek mágikus és társadalmi jelentősége egyaránt lehetett, szerepe a férjjel és családjával való jó viszony kialakítása volt. Helyenként a jószág is kapott az új asszonytól ajándékot: a tehenek szarvaira kötött öveket vagy szalagokat később az ifjú férj anyja vette magához. Ezen a napon még több különböző szokással és játékkal gyűjtöttek a fiatal párnak pénzt. A nap végén a menyasszony vendégserege elhagyta a vőlegény házát.

Az esküvő néha a negyedik napon is folytatódott, de ekkor már mindkét örömszülő otthonában külön. Az utolsó esküvői napon kölcsönös látogatások zajlottak, amiből a fiatal pár is kivette részét, játékkal, esküvői tréfákkal és tánccal múlatták az időt.

Az esküvő befejezését is különféle tradíciók írták elő. Az esküvő végének legeleterjedtebb jele az esküvői étel, általában káposzta vagy káposztaleves tálalása volt. Gyakran jeleztek a hús elvitelével vagy a szoba külső falán való kopogtatással. Ha ez sem segített, a fiatalasszony kihozta rokkáját a szoba közepére és csendben fonni kezdett.