ZENEI ÉLET

Az állítás, hogy Észtország legnagyobb exportcikke a zene, természetesen túlzó kép, de található benne némi valóságelem. Az 1990-es években az észt zene pozíciója a világ kulturális térképén jelentős változáson ment keresztül: a földrajzi helyzet alapján feltételezhető marginális helyzetből a művészetek metropoliszainak szivébe került. A Londoni Királyi Zeneakadémia által évente megrendezett zeneszerzői fesztivál díszvendége 2000. tavaszán Arvo Pärt volt, 22 műve mellett más észt zeneszerzők - Tubin, Eller, Mägi, Sumera, Tormis, Tulev és Tüür darabjai is elhangzottak.

Dalosünnep

Paavo Järvi az első észt karmester, aki 2000. februárjában a milánói La Scala zenekarát vezényelhette, a repertoárban Pärt "Cantus in memoriam Benjamin Britten" című műve is szerepelt.

A Detroiti Szimfónikusok első karmestere, Neeme Järvi ugyanezen év tavaszán a párizsi  Bastille Operaházával Bizet "Carmenját" játszotta, de a bemutatók között volt ereje Londonban Heino Eller "Hajnal" és "Alkonyat" című műveit is dirigálni.

Az észt zene és az észt zenészek helyzetét jellemző pozíció kialakítására korábban nem lett volna esély. Az 50 évnyi szovjet megszállás az észt kultúra - és zene - számára belső izolációt jelentett. A második világháború utáni időkben nemzetközi színpadra csak Eino Tamberg "Balett-szimfóniája" jutott (1960, schwerini Állami Színház), de a nemzetköziséget ebben az esetben Kelet-Németország jelentette. 

Az idegen hatalom időszakát mégsem lehet egyoldalúan szemlélni: a '70-es évektől (a zenében Tamberg "Johanna tentata" című balettjétől) a '80-as évek közepéig tartott az észt zene aranykora. Ebben az időszakban keletkeztek Veljo Tormis alapművei ("A vas elátkozása" (Raua neetmine)(1972) és a "Kalevala XVII runoja" (Kalevala XVII runo)(1985)), Pärt ekkor fordulat az általa tintinnabulinak nevezett stílushoz (amivel később a világ zenei életébe is betört), de ekkorra datálódnak az észt operák is (Eino Tamberg két, Raimo Kangro három operája, Eduard Tubin "Reigi pásztora").

A '80-as években lassan oldódni kezdett az elszigeteltség - Neeme Järvi 1980-ban az USA-ba, Arvo Pärt ugyanebben az évben Németországba, Kalle Randalu (zongoraművész)1988-ban szintén Németországba, 1987-ben Rein Rannap (zongoraművész) az USA-ba emigrált.

Ki kicsoda a kortárs észt zenében

Az észt zenét Amerikából vagy Nyugat-Európából szemlélve három zeneszerzőt kell kiemelnünk: Arvo Pärtet, Erkki-Sven Tüürt és Veljo Tormist, Észtországban azonban Eduard Tubin, Lepo Sumera, Raimo Kangro, Eino Tamberg és Ester Mägi neve gyakrabban szerepel a koncertműsorokban és lemezborítókon.

PÄRT MEGSZÓLALTATJA A CSÖNDET, ZENÉJE OLYAN, MINT EGY IMA. Arvo Pärt (1935) alkotói munkásságában a '70-es években zajlott figyelemreméltó stílusváltozás. Korábbi, '60-as években írt művei a sorozattechnikából indultak ki ("Perpetuum mobile", az első két szimfónia), de a Harmadik szimfóniával (1971) kezdődően lemondott az atonális hangzásvilágról, harmóniára és hármashangzatokra kezdte műveit építeni. Ezt az irányzatot - ún. tintinnabuli vagyis "harangocskák" stílust -, a diatónikából kiinduló egyszerű kompozíciós technikát alkalmazva később a kamarazenében is elmélyítette. Zenéjének kulcsszavai az aszkétizmus, mély lelkiség és a csöndes elmélyedés. Ebbe a periódusba tartozik a "Modus" énekhangra és hangszerekre és a "Pari intervallo" szabadon választott hangszerek kvartettjére vagy orgonára. Ezek a darabok 1976-ban születtek, bemutatójuk az Andres Mustonen vezette Hortus Musicus régizenei együttessel zajlott. Egy évvel később készült el az évtized két hangszeres zenei csúcsműve - a "Cantus in memoriam Benjamin Britten" és a  "Tabula rasa". Ez utóbbi a kiemelkedő hegedűművészek, Gidon Kremer és Tatjana Grindenko számára készültek, az ősbemutató az ő nevükhöz fűződik.

Az 1980-as nyugat-berlini emigrációt követően Pärt az egyházi zene felé fordult (amire az akkori szovjet megszállás alatt álló Észtországban nem lett volna lehetősége). Az 1977-es  "De profundis" férfikórusra és orgonára után "János passiója" (1982) és a "Stabat Mater" (1985) következett. Különleges helyet foglal el a '80-as évek termésében a "Te Deum" (1984/1985, átdolgozott variáns 1986) három kórusra és zenekarra, melynek liturgikus szövegét a zeneszerző szerinti örök igazságok alkotják. "Olyan ez számomra, mint a hegyek panorámája a maguk örök csendjében"- vallja. A szakrális szövegeknek nem kell azonban feltétlenül latinul íródniuk: a "The Beatitudes" (1990) az első darab, amihez Pärt - az angol templomi himnuszok szerzője, Szent Mátyás gospeljéből - angol nyelvű szöveget írt. 

Arvo Pärt legnagyobb liturgikus kompozíciója a közel két órás "Bűnbánat kánon"(Kanon pokajanen), aminek világbemutatója 1996-ban Tallinnban a Niguliste templomban volt: az Észt Filharmóniai Kamarakórust Tőnu Kaljuste vezényelte. A darab nem csak terjedelme miatt különleges: a zeneszerző felhasználta a görög-katolikus liturgikus formát és egyházi ószláv szövegeket is. Pärt egyik legutolsó alkotása, a "Cantique des degrés" (Psalm 121 (120)) Rainer monacói nagyherceg megrendelésére, uralkodásának 50. évfordulójára készült.

HA TORMISRA GONDOLOK, NEMZETIRE GONDOLOK, HA AZT GONDOLOM, NEMZETI, TORMISRA GONDOLOK. Veljo Tormis (1930) elmélyült érdeklődése az észt népzene és a tradicionális regiverses énekek iránt a '70-es években az egész finnugorságra kiszélesedett. Tormis áttörése a finnugor zenei folklór teljesen új alapokra helyeződését vonta magával - amíg a korábbi évtizedekben a zeneszerzők népzenei dallamokat csak átdolgozott formában használtak fel, addig Tormis a nagy formátum előnyeit sikeresen alkalmazva a népzenei elemeket a maguk eredetiségében őrzi meg. Így született a  "Kalevala"-témákat felhasználó, a boszorkánysággal kapcsolatos ősi szokásokra utaló darab, a "Vas elátkozása" (Raua neetmine)(1972) szólistákra, vegyeskórusra és sámándobra. A későbbi  "Izsór eposz" (Isuri eepos)(1975) és az "Inkeriföldi esték" (Inkerimaa őhtud)(1979) az "Elfelejetett népek" (Unustatud rahvad) című finnugor folklórt feldolgozó sorozatba tartoznak, amit a "Karjala sorsa" (Karjala saatus)(1989) című kórusciklus zár le.

Tormis kórusműveinek előadásában és lemezkiadásában nagy szerepet játszik a  Tőnu Kaljuste vezette Észt Filharmóniai Kamarakórus. Kaljuste kórusa nélkül Tormis nem jutott volna el a világ színpadaira és fordítva - Tormis nélkül Kaljuste kórusa nem indult volna világkörüli turnékra. Habár Tormist elsősorban kórusszerzőként tartják számon, a vokálszimfónikus és színpadi zenét is nagyszerűen ötvözte  - 1980-ban elkészült kantáta-balettje, az "Észt balladák" (Eesti ballaadid). Az Eesti Kontsert  1999/2000-es milleneumi fesztiváljának fő bemutatója Tormis nagyszabású kantáta-kollázsa, a "Születés szavai" (Sünni sőnad)(1999) vegyeskórusra és szimfónikus zenekarra volt, ennek zenei anyagát a zeneszerző addigi életművének összefoglalásaként saját korábbi műveinek töredékeiből alkotta meg.

TÜÜR OLYAN, MINT A VILÁGÍTÓTORONY, MELYNEK VILLOGÁSA HIIUMAARÓL EGÉSZEN AZ ÓCEÁN TÚLPARTJÁIG ELLÁTSZIK.  A hiiumaai származású Erkki-Sven Tüür (1959) mai hangzásvilágát neokomplex stílusként jellemezhetjük, amelyben a hangszeres mikropolifónia éppen olyan fontos szerepet játszik, mint a gyakran ellentétes jelentésszférák együtthatása. A posztmodernre jellemző szerkezeti- és stíluselemek sokfélesége Tüür zenéjében erőteljesebben jelenik meg, mint más észt zeneszerzők esetében. Tüür 1979-ben az In Spe nevű - átkomponált, komolyabb igényű progresszív rockot játszó - együttessel debütált. Ez alatt az idő alatt máig érezhető inspirációt merített a gregorián énekekből. Első komolyabb stílusváltása az "Ante finem saeculi" (1985) című oratóriumában jelenik meg, ettől kezdve Tüür alkotásainak legreprezentatívabb részét az oratóriumra jellemző nagy formátumú művek alkotják (a "Lumen et cantus" (1989) és a Peeter Lilje emlékének szentelt "Requiem" (1994), ami az UNESCO által szervezett 1995-ös párizsi nemzetközi zeneszerzői versenyen általános szavazással a második helyet érte el). 

Fontosságban talán háttrbe szorulnak Tüür hangszeres darabjai (a Második szimfónia (1987), a "Zeitraum" (1992) és a Harmadik szimfónia (1997)). Az utóbbi években instrumentális koncertekkel is foglalkozik (a David Geringas számára írt Csellókoncert (1996/97, lemezre vette az ECM 1999-ben a Harmadik szimfóniával együtt) és a Hegedűverseny (1999), aminek ősbemutatója ugyanebben az évben a frankfurti Alte Operben Isabelle van Keulen hegedűművész és a Franfurti Rádió Szimfonikus Zenekarának előadásában hangzott el, vezényelt Hugh Wolff). 

Tüür alkotásainak harmadik fontos szelete a kamarazene, melynek nagy részét a zeneszerző programszerű ciklusa, az "Architektonics I-VII" tartalmazza. Minden része önálló mű, a hanszeres felállás darabonként változó - így például az "Architektonics I" (1984) fúvóskvintettre, az "Architektonics IV" (1990) viszont hegedűre, fagottra, baritonszaxofonra és szintetizátorra íródott. Az egyik legkülönlegesebb darab Tüür alkotásainak sorában a "Közvetítés" (Ülekanne) (1997) hat (!) zongorára, ami először 1997-ben a tallinni NYYD kortárs zenei fesztiválon csendült fel a brit Piano Circus előadásában.

Erkki-Sven Tüür az egyike azoknak a nagyvilágban is elismert észt zeneszerzőknek, aki műveinek ősbemutatói általános szabályként Észtország határain kívül zajlanak.

SUMERA POLIGLOTT - A SZIMFÓNIÁKTÓL A JAZZEN ÁT AZ ELEKTRONIKUS MULTIMÉDIÁIG. Lepo Sumera (1950-2000) sokoldalú, zenei leleményessége és éleselméjű megoldásai miatt érdekes zenszerző, zenepedagógus és közéleti személyiség. A "Szívügyek" (Südameasjad)(1999, ősbemutató a NYYD fesztiválon) című médiaelőadásában az emberi szív által keltett zörejeket használta fel, de olyan mértékben elektronizáltan, hogy az eredmény panorámaszerű elektronikus-vizuális kompozícióként hatott. A tradicionálisabb megoldások sem idegenek számára: 1978-ban állítoták színpadra a librettójában és színpadképében E.T.A. Hofmann "Arany virágcserépjét" idéző "Anselmus története" (Anselmi lugu) című balettjét. 1977-ben elkészül a "Gombakantáta" első része, amit a következő években még három követett (az utolsó, a "Gombakantáta IV, 1983-ból). Ahogy a cím is jelzi, a kantáta szövege különböző gombák latin neveiből áll.

Lepo Sumera az egyik legérdekesebb szimfónikus zeneszerző: már Első szimfoniájával (1981) megvátoztatta a szimfóniáról alkotott elképzeléseket - Sumera szimfonikus fejlődése az elmélyülő és a hangzási szépséget elismerő irányba halaldt. Ezt az utat járta következő szimfóniájiban is. A Negyedik szimfóniája ("Serena borealis")(1992) romantikus megközelítésű, érdekes hangfekvésű (elektronikusan átdolgozott elektromos gitár) mű. Utolsó szimfóniáját 1995-ben fejezte be.

Két hangszeres koncertje van: a Zonghoraverseny (1989) a klassziklus hangszeres koncertektől eltérően formailag két részre tagolódik, mindkét rész ugyanabból a zenei témából indul ki. A Csellóverseny (1999) a partitúra alapján első pillantásra lazának és logikusnak tűnik, a hangzásvilága azonban váratlanul színgazdag. A mű ősbemutatója 1999-ben Hágában volt David Geringas és a Hágai Szimfonikusok előadásában. 

Sumera egyetlen kamaraoperája multimédiaopera ("Olivia mesterkurzusa)(Oliivia meistrikursus)(1997, Ervin Őunapuu ugyanilyen című regénye alapján), ahol a szimbolikus tevékenység egyszerre két szinten zajlik - valódi énekesekkel-színészekkel és virtuálisan (videovetítővel). A realitás és fantázia, a mindennapiság és a poézis különös, költői módon helyenként hallucinációvá olvad.

KANGRO TUDJA, HOGY AZ EGYSZERŰSÉGBEN JÁTÉKOS VARÁZSLAT REJLIK. Raimo Kangro (1949-2001) "Szív" (1999) című operája törte meg a tabut, ami miatt 17 év alatt nem született egyetlen egész estés észt opera sem. Már 1974-ben felkeltette a figyelmet ritmusos, a popzenéből ismert intonációkkal teli zenéjű "Csodálatos történet" (Imelugu) című, G. Boccaccio Dekameronján alapuló operájával. A mű a komikus operák tradícióinak szellemében született, ezért kötelezően játékos (ami a zeneszerő munkásságára egészként is jellemző). Következő zenés darabja az első észt rockopera ("Északi tündér")(1980, társszerző Andres Valkonen) volt. A következő évben az Estonia Nemzeti Operában bemutatásra került komolyabb tematikájú operája, az "Áldozat" (a librettó alapjául A. Tolsztoj "Kígyó" című története szolgált). (A főszereplő, a farizeusság és a bürokrácia konfliktusát ábrázoló opera a maga idejében jelentős társadalomkritikát tartalmazott.) Kangro utolsó operája ("Szív")(Süda)(1999, a librettó a zeneszerző lányaitól, Kirke és Marja Kangrotól) allegórikusan egyesíti Faust és Frankeinsein történetét (habár egyikük nevével sem találkozhatunk a műben) - Faust, a tudás, a hatalom és a felelősség szimbóluma, Frankeinstein a szörnyeteg, aki megsemmisíti alkotóját, az operában gyűjtőalakjuk a karrierista orvos, aki eladja a lelkét a sátánnak és akit meggyilkol korábbi páciense, akinek kioperálta a szívét és ezzel akaratlanul szívtelen tömeggyilkost teremtett.

Kangro munkásságában a színpadi műveken kívül fontos helyet töltenek be a hangszeres versenyművek, bár a zeneszerző elsősorban a zongora és a zenekar lehetőségeire koncentrált. Öt koncertművet írt - két zongoraversenyt (1976, 1999) és három koncertet két zongorára (1978, 1988, 1992).

EINO TAMBERG - ÉRZÉKI UTAZÁS A ROMANTIKUS NEOKLASSZICIZMUSBÓL AZ EXPRESSZIONISTA TRAGÉDIÁBA. Eino Tamberg (1930) műveiben elsődleges helyet a szimfonikus és színpadi zene foglalta el. Hangzásvilágát festői témákból és dallamos hangzásból eredő epikus, lírikus vagy szenvedélyes kifejezésmód jellemzi. A '90-es években romantikus színvilágú neoklasszicista stílusa mellett expresszionista intonációs játék jelent meg, ami legtisztábban talán a "Desiderium concordiae" (1997) kamaraegyüttesre című műben figyelhető meg. A zeneszerző négy szimfóniája mellett (készültek 1978, 1986, 1989 és 1998) figyelemreméltó nagy mű az "Amores" (1981) című oratórium: szövege antik szerelmesverseken alapul. Úgy tűnik, az érzékiség Tamberg alkotásainak egyik kulcsszava - a  "Cyrano de Bergerac" (1974) és a "Repülés" (Lend)(1983) című operái is a szerelem csodájáról és tragikumáról szólnak.

Eino Tamberg legnépszerűbb művei - a  "Cyrano de Bergerac" (a legtöbbször színpadra állított észt opera, bemutatták a csehországi Olomoucban és Mikk Mikiver új színpadképével 1995-ben az Estonia Nemzeti Operában is) és a Trombitaverseny nr. 1 (1972), ami Tamberg világszerte legismertebb és legtöbbször játszott műve: az európai bemutatót követően 1987-ben a Göteborgi Szimfonikusok előadásában  Neeme Järvi vezényletével Szingapurban és Hongkongban is elhangzott, 1990-ben Msztiszlav Rosztropovics vezetésével pedig Washingtonban is bemutatták (a szólista mindhárom esetben a világ egyik legismertebb trombitása, Hakan Hardenberg volt). Tamberg nemzetközi elismertségét tükrözi, hogy az ENSZ 50. évfordulójára "Celebration fanfares" (1995) címmel írt zenekari művének bemutatóját a New Yorki Filharmonikusokkal, Neeme Järvi vezényletével tartották.  

Eino Tamberg tevékenységének különleges oldala az Észt Zeneakadémiához fűződő pedagógiai munkássága, ahol kompozíció tanárként 1968-ban kezdett dolgozni (1983-tól professzor). Ha 1970-ig az észt zenében csak egy nagy kompozíciós iskoláról lehetett beszélni (Heino Elleréről, ahova Tubin, Pärt, Rääts és mások tartoznak.), mostanra ez kiegészült Eino Tambregével, ahonnan a zenei életbe Kangro, Vähi, Vihmand, Tulev és Tőnu Naissoo érkezett.

Észt zene a '90-es években

A '90-es évek észt zenéjét vizsgálva szembe tűnik, hogy egyes műfajok - például a szimfónikus zene - háttérbe szorultak az észt zeneszerzők munkáiban. Az 1990-1999 közötti időszakban 9 szimfónia született (köztük Lepo Sumera Ötödik (1995), Erkki-Sven Tüür Harmadik (1997) és Eino Tamberg Negyedik szimfóniája (1998)). A szimfónikus zene megkopó népszerűsége feltehetőleg általános jelenség: a '90-es években a szimfonikus együttesek mellett projektorientált együttesek alakultak ( pl. a NYYD Ensemble), az állami rendelések rendszere megváltozott, a zenei felvételek készítése jelentősen megdrágult.

Heiki Mätlik

A kamaraprojektek - a fent már említett NYYD Ensemble és annak vezetője, Olari Elts tevékenységével párhuzamosan előtérbe kerültek. A '90-es években az észt zenei életet a kamaraoperák robbanásszerű terjedése jellemezte (bár ezek elsősorban egy- vagy kétszeri előadásra születnek): Raimo Kangro "Árulója" (1995), Alo Mattiisen "Disputája", Alo Pőldmäe "Depresszió a bárban"(1997), Lepo Sumera "Olivia mesterkurzusa" (1997) és Raimo Kangro "Uku és Ecu" (1998) című művei kitöltötték az egész estés észt operák eltűnnésével keletkezett űrt.

Az utóbbi években előtérbe kerültek a  multimédiaelőadások - úttörő szerepet ebben Raune Remme és Lepo Sumera töltött be: az 1999-es NYYD fesztivál keretei között az Eesti Ühispank felhőkarcolójában mutatták be Remme "Zond" (1999) című multimédiaelőadását és Sumera elektronikus performanszát, a "Szívügyeket" (1999).

A '90-es években az észt zeneszerzők rekordmennyiségű hangszeres koncertművet írtak: 31-et, ami több, mint bármely korábbi évtized alatt. Ennek népszerűsége folytatódni látszik: a 2000-es Észt Zenei Napok áprilisi zárókoncertjén 4 hangszeres versenyt hallhattunk - Peeter Vähi "Silver Concerto" (1999) szopránszaxofonra és kamaraegyüttesre,  Rein Rannap "TimeSculpture" (2000) zongorára és nagyzenekarra, Raimo Kangro "Koncert ütőshangszerekre op. 62" (2000) és Lepo Sumera "Concerto grosso" (2000) szopránszaxofonra, zongorára és ütőshangszerekre című műveit. Az észt zeneszerzők ma hangszeres koncertműveiket főleg külföldi előadóművészek számára írják - Erkki-Sven Tüür és Lepo Sumera csellókoncertjeiket David Geringasnak (Litvánia), Erkki-Sven Tüür "Hegedűkoncertjét" Isabelle van Keulennek (Hollandia), Peeter Vähi "Silver Concertoját" Anders Paulssonnak (Svédország) és Raimo Kangro "Koncertjét ütőshangszerekre" Mark Pekarskinak (Oroszország). Ez egyfelől elősegíti az észt zene terjesztését, de az észt közönség kimarad az ősbemutatókból.

Észt zenekarok, kórusok és egyéb zenei csoportosulások

Minden ország "zenei névjegye" a nemzeti szimfonikus zenekara, ami az állami zenei kultúra egyik legfontosabb oszlopa. Észtországban ezt az Észt Állami Szimfonikus Zenekar (ERSO) képviseli, aminek első karmestere 1993. óta Arvo Volmer (1962). Az ERSO hosszú hagyományokkal rendelkező kollektíva, aminek születésnapja 1926. december 18-a: ekkor közvetítette az észt rádió a Tallinni Rádió együttesének (az ERSO elődjének) első koncertjét. Vendégkarmesterként vezényelte Eduard Tubin, Nikolai Malko és Igor Sztravinszkij is. 1939-ben Olav Roots lett az együttes igazgatója, akinek köszönhetően 1940-ben a zenekar már 75 tagú volt. .

A háború utáni időszakban az együttes egyik legkiemelkedőbb vezető karmestere Roman Matsov (1917) volt, aki -  Dmitrij Sosztakovics baráti köréhez tartozva  - a nagy zeneszerző jónéhány szimfóniájának harmadik bemutatóját (Moszkva és Leningrád után) Tallinnban tartotta. 1960-ban kezdett az Észt Rádió Szimfonikus Zenekaránál (az ERSO neve 1975-ig) dolgozni Neeme Järvi (1937), aki 1963-79 között első karmester volt. Neeme Järvi jelentősen kiszélesítette a zenekar repertoárját, az ő kezdeményezésére indultak a rendszeres koncertek, életre kelt a stúdiófelvételek készítésének szokása az Észt Rádió és az akkori egyetlen szovjet hanglemezcég, a Melodia számára. Neeme Järvi 1979-es emigrálását követően Peeter Lilje (1950-1993, első karmester 1990-ig) lépett a zenekar elé, akinek vezényletével hangzott fel Észtországban elsőként Rudolf Tobias "Jónás küldetése" című oratóriuma.

Az Észt Állami Szimfonikus Zenekar jelenleg 98 tagú, egy évadban általában 50 koncertet ad. Az idők folyamán az ERSO-t vezényelte Kurt Masur, Paavo Berglund, Gennagyij Rozsdesztvenszkij, Eri Klas, Neeme és Paavo Järvi stb. Az együttessel közösen fellépő szólisták közé olyan kiemekeldő előadóművészek tartoznak, mint Emil Gilels, David és Igor Oisztrah, Viktor Tretyakov, Kalle Randalu és David Geringas. Az utóbbi idők egyik legmunkaigényesebb vállalkozása az ERSO részéről a legnagyobb észt szimfonista, Eduard Tubin (1905-1982) mind a 11 szimfóniájának előadása és lemezfelvételének elkészítése, ami az 1998/1999-es évadban vette kezdetét.

Az Észt Filharmóniai Kamarakórus művészeti vezetője és karnagya, Tőnu Kaljuste (1953) keze alatt - az inetenzív külföldi koncertezésnek és a hangfelvételek készítésének köszönhetően - az észt együttesek világszerte legelismertebbike lett. Az ECM hanglemezcég az Észt Filharmóniai Kamarakórussal adta ki Veljo Tormis "Elfelejtett népek" című darabját, a Tallinni Kamaraegyüttessel Arvo Pärt "Te Deumját", a "Litanyt" és a  "Kanon Pokajanent", valamint Erkki-Sven Tüüri "Crystallisatio" című művét. 1999-ben az ECM égisze alatt megjelent Tormis  "Litany to Thunder" című műve is. A Virgin Classics az Észt Filmharmóniai Kamarakórussal adta ki Arvo Pärt CD-jét a "Beatus" a cappella kórusművel, amit 1996. szeptemberében vettek fel Londonban.

Az 1981-ben Tőnu Kaljuste által alapított kórussal olyan karmesterek dolgoztak, mint Claudio Abbado, Paul Hillier, Ward Swingle és Helmuth Rilling. A kórust 2001-től - Kaljuste lemondásától - a brit Paul Hillier vezeti.

Pärt és Kaljuste

A Tallinni Kamaraegyüttest 1993-ban ugyanacsak Tőnu Kaljuste alapította. A kamaraegyüttes és a Kórus későbbi együttműködése gyümölcsöző volt - a két együttes közös koncertutakon vett részt az USA-ban és az európai országokban is, a lemezfelvételek egy részét is közösen vették fel. Habár a Tallinni Kamaraegyüttes első karmestere maga Tőnu Kaljuste, az   1995/1996-os évadban az együttes művészeti vezetője a finn Juha Kangas volt.

Az Észt Nemzeti Férfikórus (RAM) az egész világon egyedülálló hivatásos együttes, amit 1944-ben a legendás karnagy, az észt dalosünnepek élő szimbólumának tartott Gustav Ernesaks (1908-1993) alapított. A nagy formátumú művek előadásában olyan karmesterek vettek részt, mint Riccardo Muti, Leif Segerstam, Neeme Järvi, Esa-Pekka Salonen (a Los Angelesi Szimfonikusokkal), Eri Klas és Saulius Sondeckis. A '90-es években a RAM tevékenységének egyik legfontosabb eleme a lemezfelvételek készítése lett a Deutsche Grammophon, a Warner és a Sony márkajele alatt. Eddig a RAM-nak és a RAM közreműködésével 15 CD készült.

Anu Tali

A jelenleg 60 tagú Észt Nemzeti Férfikórus repertoárjában különleges hely illeti meg az észt nemzeti romantikus zeneszerzők  a cappella műveit. Az idők folyamán a RAM-ot vezényelte szinte az összes kiemelkedő karnagy vezényelte, az első karmaster jelenleg Ants Soots.

Észtország legismertebb régizene együttesét, a Hortus Musicust 1972-ben a sokoldalú zenész, hegedűs és karmester, Andres Mustonen (1953) kezdeményezésére alapították. Fontos ösztönző volt az akkori egyetemisták lelki útkeresése - a kereszténység értékei, a középkori kultúra és a gótika. Mivel a Hortus Musicus volt Észtország első régizenei együttese, így úttörőként nagyon sok problémát kellett megoldaniuk: a régizene előadásának titkait nem volt kitől elsajátaniuk, nem lehetett az eredeti történelmi hangszereket sem beszerezni.

A Hortus Musicus rendelkezésére jelenleg tiszteletreméltóan nagy és értékes középkori, reneszánsz és barokk hangszerek gyűjteménye - többszáz hangszer áll. Az elmúlt évszázadok zenei termése mellett a Hortus Musicus bemutatja Arvo Pärt, Lepo Sumera és Erkki-Sven Tüür műveit is.

Ha a Hortus Musicus volt az első észt régizenei együttes, akkor az első és mindezidáig az egyetlen kortárs zenei együttes az Olari Elts (1971) karmester vezette, 1993-ban a NYYD kortárs zenei fesztiválra életre hívott NYYD Ensemble. A NYYD Ensemble példaképe a 20. század második felére jellemző avantgard együttesekre jellemző felállás - a minden zenekari hangszert felölelő szólisták együttese. Az ilyen projektegyüttesek nagysága az igényeknek megfelelően pár zenésztől egészen a kamaraegyüttesig változhat. A NYYD Ensemble tevékenysége az észt kulturális életben felbecsülhetetlen értékű - előadásukban minden évadban a nemzetközi kortárs zene legjava hangzik el  olyan szerzőktől, mint Boulez, Berio, Reich, Takemitsu, Bryars stb. Az együttes repertoárjában észt kortárs zene is szerepel. A NYYD Ensemble eddig egyetlen CD-jén Erkki-Sven Tüür kamaraműveinek ciklusát, az "Arhitektoonika I-VII-et" hallhatjuk (Warner / Finlandia Records 1996).

Fesztiválok Észtországban

Észtországban több, mint 10 különböző zenei fesztivált rendeznek, különösen nagy számban nyaranta, amikor a legnagyobb koncertszervező vállalkozás, az Eesti Kontsert mellett más koncertszervezők is aktivizálódnak, de a helyi önkormányzatok és megyei önkormányzatok is rendeznek koncerteket. A '90-es években három egyedülálló fesztivált kell kiemelnünk - a NYYD kortárs zenei fesztivált, az Orient keleti zenei fesztivált és a Jazzkaar jazzfesztivált.

A első NYYD Fesztivál 1991-ben zajlott, az ötlet életrehívója és az esemény producere a mai napig Madis Kolk az Eesti Kontserttől (Erkki-Sven Tüürrel és Olari Eltsel együttműködve). A fesztivál célja a világ és az észt legújabb zenei termés bemutatása észt és külföldi előadók bevonásával. Az utóbbi időben olyan zeneszerzők vettek részt a NYYD-ön, mint York Höller és Kaija Saariaho, olyan kamaraegyüttesek, mint az Avanti! (Finnország), Huib Emmer és Isabelle van Keulen (mindketten Hollandiából), valamint a Swingle Singers (Nagy-Britannia).

Az Orient keleti zenei fesztivál a balti régióban az egyetlen ilyen jellegű esemény, amely elsőként 1992-ben Peeter Vähi, kiemelkedő zeneszerző, a keleti zene szakértője kezdeményezésére rendeztek meg. A fesztivál célja az ázsiai népek zenei tradíciójának megismertetése, a tradicionális kultúrák és vallások bemutatása. Peeter Vähi személyes kapcsolatainak köszönhetően az Orient keretei között olyan rituálékat is megismerhetünk, amik ezoterikusságuknál fogva egyébként ez európai népek előtt elzárva zajlanak  (például a buddhista cöd-ceremónia). A kölcsönös kulturális kapcsolatok és a világkép tágulásának szemszögéből nézve ez a minden harmadik évben zajló fesztivál (legutóbb 2000-ben volt) teljesen egyedülálló kulturális esemény nemcsak Észtország, de egész Európa kontextusában.

A nemzetközi Jazzkaar jazzfesztivál fő szervezője Anne Erm az Eesti Raadiotól. A minden évben megrendezésre kerülő jazzünnepség először 1990-ben zajlott, első vendége Ray Anderson volt. A fellépő vendégek között olyan neveket fedezhetünk fel, mint  Joe Zawinul Syndicate, Jan Garbarek, Charles Lloyd, Courtney Pine stb. A Jazzkaar a balti országok legnagyobb jazzeseménye, méretét tekintve összevethető a finn Pori Jazzel.

A könnyűzene Észtországban

Az észt könnyűzene gyökerei a második világháború előtti időkbe nyúlnak vissza, ekkor kezdett zenélni a Kurt Strobeli vezette The Murphy Band (1925) és a tragikus sorsú legenda, Raimond Valgre (1913-1949). A '70-es évek az észt rockzene gyermekévei: 1971-ben alakulti Rein Rannap zongorista vezetésével a legendás együttes, a Ruja, ugyanebben az évben a Fix és a  Väntorel. Ez utóbbi vezetője a zeneszerző Andres Valkonen volt, aki később Raimo Kangro társszerzőjeként az első észt rockopera, az 'Északi tündér" (1981) egyik alkotója lett, és aki a '90-es években saját dalával fellépett az Eurovíziós dalfesztiválon is. Észtország egyik első elektronikus rockzenei együttese az 1974-1976 között működő Sven Grünberg vezette Mess, Grünberg az együttes felbomlása után a filmzene területén dolgozott tovább. A rock'n'roll beütésű Rock Hotel 1970-ben állt össze, népszerű szólistájával, Ivo Linnával máig sikeresen zenél.

A mai észt együttesek közül kiemelkedően népszerűek a Jaagup Kreem vezette Terminaator és Hendrik Sal-Saller együttese, a Smilers. A komolyzenétől eltérően az észt könnyűzene lokális jellegű, elsősorban a '90-es évek elején kialakult klubokkal kapcsolatos.