TEMPLOMÉPÍTÉSZET

A 13. század első évtizedei fordulópontotot jelentenek az észt történelemben: a területet több évtizedes küzdelem után meghódították, az itt élőket keresztény hitre térítették. Ezzel az észt területek csatlakoztak a nyugat-európai kultúrkörhöz: a nyugati hatások elsősorban a szakrális építészetben tükröződnek.

Az észt területek meghódításának utolsó eseménye az 1227-ben Saaremaara vezetett hadjárat volt. A valjalai földvár elfoglalása után nagyszabású keresztelési ceremóniát tartottak, aminek megörökítésére emleték később a valjalai kápolnát. Ezzel kezdődött meg az észt szakrális építészet története. Az 1240-es években az épületet folymatosan átépítették: a kápolnát apszissá alakították, amihez egyhajós csarnokot kapcsolnak. A nyugat-észtországi területeken a következő évszázadok során ez az alaprajz vált dominánssá. A torony - a ciszterci szerzetesrend hatására visszavezethetően - általában hiányzott.

Észtország - területének kicsinysége ellenére - középkori építészetének képe meglehősen sokszínű. A területi eltérések egyik oka az építőanyagbeli eltérés: Észak- és Nyugat-Észtországban elsősorban mészkövet, Dél-Észtországban pedig téglát és homokkövet használtak. Általában az építőmesterek akarata döntötte el, milyen legyen a templom külső megjelenése. A legfőbb építők a vándor építőmesterek voltak, akik Európa különböző építészeti tradícióit juttaták el Észtországba.

A valjalai templomnak még egy fontos vonzata van. A frissen meghódított területeken a helyzet általában instabil, veszélyes, ezért a templomok diadalívének tetejére búvóhelyet, a főhajó ablakai alá titkos átjárókat építettek. Egészen a középkor végéig épültek Észtországban erődített templomok.

A saare-läänei templomok domborműveikről és szobraikról híresek. A legkiemelkedőbb a karjai templom, ahol a didaktikus jelenetek - a francia koragótikából eredeztethetően - naturalista növényi díszítéssel váltakoznak.

A 13. század közepétől háromhajós, dongaboltozatos csarnoktemplomok épült Közép-Észtországban. A legkorábbi ilyen típusú templom az amblai templom (az 1250-es évekből): a legideálisabb arányú csarnoktemplom Észtorzágban. A páfrányos motívumok a gotlandi Lafrans Botvidarson mester kézjegyét idézik, feltehetőleg az ő köreiből került ki az amblai kőfaragó is.

A dél-észtországi középkori építészeti emlékek meglehetősen hiányosan maradtak fenn, ennek oka az itt domináns építőanyag - a tégla - és a folyamatos háborúskodás. A 13. században a mesterek ide elsősorban Riga - különösen a rigai dóm építőmestereinek - közvetítésével érkeztek, vesztfáliai és rajnai tradíciókat honosítottak meg.

A terület legjelentősebb városa 1361-től Tartu: Visby megszállása után a hanzavárosok és Oroszország közötti kereskedelem központja. Ólivónia legnagyobb szakrális épülete a tartui Dóm volt. A 14. században alapított körüljárható kórus a csehországi Parler-iskola példái alapján épült, a csehországi hatást vélhetően a tartui püspök, a IV. Károly köreihez tartozó II. Dietrich Damerow hozhatta magával. A templom a 16. század második felének háborúiban semmisült meg, a 19. század elején egy részét az egyetemi könyvtár számára rekonstruálták.

A 14. századi tartui János templom egyedülálló gazdagságú terrakotadekorációval büszkélkedhet: több, mint ezer szobrával ez egész európai gótikában nem találhatunk hozzá hasonlót. Az épület díszeiben több helyen ismétlődik az utolsó ítélkezés témája, lehetséges, hogy ezzel az 1351-es nagy pestisjárványnak állítottak emléket. A Hansa-kereskedelem szerepét Tartuban a templom egyik déli oldalkáplonája, a lübecki kereskedők kápolnája idézi.

Észak-Észtország - elsősorban Tallinn - 13. századi mesterei szintén elsősorban a vesztfáliai tradíciókat követték, ízlésüket a város két legnagyobb gyülekezeti temploma: az Oleviste és a Niguliste eredeti formája tükrözi. A tallinni Oleviste templom a skandináv kereskedelem fellendülésének terméke: már az 1260-as években állt a helyén egy vesztfáliai eredetű kőtemplom. A 15. század első felében a templomot átépítették: új, körüljárható kórust építették, a hajót bedig bazilikává bővítették. Az 1820-as tűzvészt követő átépítése volt az első nagyszabású neogótikus építkezés Észtországban. A kórus egyik záróköve az első templomból származó dombormű a templom védőszentje, Olaf képével.

Az igazi építési láz Tallinnban a 15. századba indul meg, ekkor a templomok nagyrészét is átépítették. A legjellegzetesebb vonás ekkor a bazilika-forma és a kórus körüljárhatósága lett, ami a katedrális-gótika különösen késő megjelenésének tartható: a városi polgárság korabeli öntudat-kinyilvánítása a "hierarchia nélküli" csarnoktemplom volt. Ezzel párhuzamos Tallinn építészetében még egy fontos változás történt: a vándormesterek szerepét átvette a tallinni kőművesmesterek céhe.

Fontos szerepe volt a középkori Észtországban több szerzetesrendnek is, a legkiemelkedőbbek közülük a a padisei és a kärknai ciszterci kolostor volt. A kolostorok építésénél a védelmi feladatokat is szem előtt tartották, így az eredmény inkább erődöt, mint tradicionális kolostort idéző épület/épületegyüttes lett.

Középkori kolostori berendezésből kevés maradt meg. Tallinnban a helyi mesterek munkái mellett a külföldről - elsősorban Lübeckből - behozott műveknek is nagy jelentőséget tulajdonítottak. A legkiemelkedőbbek ezek közül a Niguliste templom Hermen Rode műhelyében készült főoltára (1479-1481), Bernt Notke oltára a Pühavaimu templomban (1493) és a monumentális Haláltánc-sorozat - a lübecki Mária templom ugyanilyen témájú festményének átdolgozása.

Az 1520-as években Észtországba is eljutott a reformáció, de ez egyben a reneszánsz első megjelenésének ideje is. A következő hét évtized a művészetek számára kevéssé gyümölcsözőnek bizonyult: 1558-ban megkezdődtek az addigi hatalmi struktúrák összeomlásával járó küzdelmek Ólivóniáért. A helyzet a 17. században kezdett atabilizálódni: az észt területeket ekkor Svédországhoz csatolták. A kor templomépítészetének említésre méltó példái a fatemplomok, melyekből csak kettő maradt meg - az idősebbik Ruhnu szigetén (épült 1643-1644 között).

A 18. század a pusztítással terhes északi háborúval köszöntött be (1700-1721), aminek következtében Észtország az Orosz Birodalom része lett. A háború következményei még évtizedekig érezhetőek voltak. Ebben az időben érkezett meg Észtország területére az új, barokk templomtípus, aminek ideálja az osztatlan hajó volt. A leginkább barokk templom az ovális alaprajzú valgai János templom (1787-1789).

Új elem volt az igazhitűek templomainak megjelenése a városi építészetben - elsősorban az orosz csapatok állomáshelyein. Elsőként a pärnui Jekaterina templom készült el, ami után Tartuban, Kuressareban és Vőruban is épültek hasonló épületek. A pärnu Jekaterina igazhitű templom (építész P. Jegorov) (1764-1768) különleges példa a keleti és nyugati tradíciók összeolvadásra. A fő vonalak ó-orosz tradíciókat idéznek, ahol a főkupolát négy kisebb követi, nyugaton pedig egy óratorony egészíti ki. Hangulata tisztán európai barokk, ikonosztáza rokokó díszítésű.

A 19. század közepén a városokban és vidéken is robbanásszerű demográfiai fejlődés zajlott, ami miatt a templomok kezdtek szűknek bizonyulni. Új templomok épültek, a régieket pedig átépítették - különösen a gazdaságilag sikeresebb Dél-Észtországban, ahol a templomok jórésze az át- és hozzáépítések miatt teljesen elveszítette korábbi művészettörténeti megjelenését. Ez a neo- stílusok kora.

A 19. század közepének Észtországában - földhöz jutást remélve - az ortodox hitre való tömeges áttérés zajlott: ezzel párhuzamosan nagy számban épültek az ó-orosz építészeti előírásokat követő igazhitű templomok. A századvég kemény oroszosítási hullámamának egyik pillére az ortodox egyház volt, ezt az eseményeket a tallinni Aleksander Nevski templom és a kelet-észtországi Pühtitsa apácazárda szimbolizálja.

A 20. század elején a finn nemzeti romantikus szecessziós stílus nagy megbecsülést szerzett Észtországban, több nagyobb építési projektet Finnországból rendeltek. A szakrális építészet sem tér el ettől: 1915-17 között épült Tartuban a Paulus templom, tervezője az akkori legkiemelkedőbb finn építész, Eliel Saarinen. A templom fő épülete mellett Saarinen két szárnyépületet is tervezett a gyülekezetek számára, de ezek építése az első világháború miatt elmaradt.