 |
|||||||||
A HISTORIZMUS ÉSZTORSZÁGBAN 1820. június 16-ára virradó éjszaka villám csapott Tallinn legnagyobb középkori templomának, az Olevistének tornyába. A tűz hamarosan szétterjedt az egész toronyra. A helyszínre érkező tűzoltók tehetetlenek voltak, az épületet nem lehetett megközelíteni, mert nem lehetett tudni, milyen irányba fog dőlni a lángoló torony. Végül - fél kettőre járhatott - szörnyű robajjal a Laia utcára roskadt. Ekkor kezdődött az igazi színjáték: a hosszú toronyrész hatalmas füstjárattá vált, mely roppant tűzoszlopot emelt a magasba, izzó pernyét röpített szerteszét a levegőbe; a megolvadó réz és ólom miatt a lángok is kékeszöldre színeződtek. A közelben állók csak sejthették, micsoda pusztítás zajlik a falak között, tisztán hallhatták azonban a leszakadó karzat és lépcsők recsegését, láthatták az ablakokból kicsapódó szikraörvényeket. Négy óra múltán mindennek vége volt. "A város ékének" - akkoriban gyakran nevezték így az Oleviste templomot - helyén csak füstölgő romok álltak. A padló is beroskadt: a tűz nem kímélte a sírlapokat támasztó gerendákat sem. Az Oleviste templom leégése nem csupán egy volt azon események sorában, melyek a 19. század első felében leginkább megrázták a tallinniakat, hanem művészettörténeti szempontból is fontosnak bizonyult: Észtországban első ízben éppen e templom újjáépítése során alkalmazták a historizmusra jellemző építészeti alapelveket és díszítőelemeket. Az Oleviste templomot nem csak a középkor, hanem nagy részben a 19. század építészeti emléke is, ahol a gótika és a neogótika csodálatosan kiegészíti egymást. Már az Oleviste leégését követő hónapokban megszületett a döntés: többé-kevésbé eredeti formájában, jelentősebb változtatás nélkül fogják újjáépíteni a templomot. Manapság ez magától értetődőnek tűnik, a 19. század elején azonban ez nem volt általános. Amikor 1803-ban a tartui egyetem akkori építésze, Johann Wilhelm Krause a romokban álló tartui dóm helyreállítására vonatkozóan hasonló jellegű terveket mutatott be, magyarázó levelét elővigyázatosságból ezekkel a szavakkal kezdte: "Kérem ne nevessék ki e kísérletet.", és ugyanezt a tervet 17 évvel később ismét beterjesztve még mindig szükségesnek látta megjegyezni, hogy "ez lenne a Nyugat ama középkori égbetörő stílusának első kipróbálása az orosz építőművészetben". 1803. és 1920. között azonban megváltozott a gondolkodásmód, és az Oleviste újjáépítését vezető Alexander Feldmann és Ludwig von Maydell számára már szinte magától értetődő lehetett, hogy a középkori formanyelvet vegyék kiindulópontnak. Célkitűzésük szerint nem is annyira eredeti, mint inkább "ideális formájában" szerették volna újjáépíteni a templomot - ideálisabb formában, mint ahogy azt egykori tervezői gondolhatták volna. Elérkezett az az idő, amikor az építésztől egyre inkább elvárták, hogy a művész fantáziája mellett a művészettörténész képzettségével is rendelkezzen. A templom részleteinek tervezésekor a "legjobb példaképekből" indultak ki: a faragott ablakkeretek készítésénél a Poroszországban található marienburgi (mai nevén Malbork, Lengyelország) várkápolna ablakait vették alapul, a boltozatok záróköveit a meisseni dóm mintájára rendelték stb. De ahogy ilyen esetekben lenni szokott, a törekvés a részletek "történelmi hűségére" olyan formai merevséget szült, ami mindig megkülönbözteti a másolatot az eredetitől. Amint a templom kiszabadult az építőállványok alól, elhangzottak a bírálatok: "túlságosan tiszta és új" , "kevés maradt a tűzvész előtti forma homályos titokzatosságából." Az udvarházak és kastélyok tervezésében is érezhetővé vált a klasszicizmustól a historizmus felé fordulás. Legjobb példája ennek a Tallinn közelében található Keila-Joa. Alexander von Benckendorff, a korabeli Oroszország egyik legbefolyásosabb személyisége 1827-ben elsősorban elbűvölő fekvése miatt vásárolta meg ezt a birtokot: mély völgyben sebes iramú folyó, zúgó vízesés, a tengerpart fél órányi járásra. A festői természet szinte követelte a romantikusabb építészeti felfogást, ezért a kastély középkori lovagi fészkekhez hasonlatosra épült. Az épület terveit 1831-ben papírra vető fiatal szentpétervári építész, Andrej Stackenschneider hangsúlyozottan gótikus jellegűnek álmodta a kastélyt: karcsú nyolcszögletű, fogazott mellvédű tornyot, színes táblás csúcsíves ablakokat, a homlokzatra családi címereket stb. alkotott, nem is beszélve a helyiségek kialakításáról illetve a bútorokról, melyekre egy kortárs azt mondta, hogy "csak felsorolni lehet őket, a részletesebb leíráshoz régésznek kellene lenni". "Olyan ott minden karosszék, mintha a milánói katedrális kicsinyített mása lenne", emlékezett később a palotára Szergej Volkonszkij herceg.
A tisztán neogótikus stílusú kastélyok kivétel nélkül a 19. század második feléből származnak. Közülük egyik legszebb a Dél-Észtországban található Sangaste, melyet 1879-1883-ban Otto Pius Hippius tervei alapján Friedrich Berg gróf építtetett. Mivel az akkori balti arisztokrácia liberálisabb szárnyának szemében Nagy-Britannia a maga alkotmányos monarchiájával és liberálisabb gazdasági rendszerével bámulatra méltó országnak tűnt, Sangaste analógjaiként nagy-britanniai kastélyokat szoklat emlegetni. Konkrét angliai épületeket azonban igen ritkán másoltak (történelmieket még kevésbé) - inkább az a mód imponált, ahogy a brit építészek elmélyültek a középkor építészeti örökségében és ahogy felhasználták annak formanyelvét. Ha Sangastéval kapcsolatban mindenáron példaképekre akarnánk rámutatni, azokat vagy a Sangasteval egy időben épült angliai kastélyok közül kellene kiválasztanunk (pl. Peckforton Cheshire-ben, Minley Manor Hampshire-ben, Thursley Hall Nottinghamshire-ben, Tyntesfield Somersetben, Carlton Towers Yorkshire-ben), vagy éppenséggel a kontinens "anglofil irányultságú" palotái között (pl. Anif, Egg és Fischborn Ausztriában, Welfen Hannover közelében stb.) kellene keresnünk a "modellt".
Szintén Otto Pius Hippius tervezte a 19. század második felének legimpozánsabb észtországi szakrális épületét, az 1862-1870-ben emelt tallinni Szent Károly templomot. Hippius a tervrajzokon dolgozva már nem a gótikát vette alapul, hanem neoromán stílusban álmodta meg az épületet: Nyugat-Európa nagy román katedrálisainak mintájára nyugatra néző homlokzatot alakított ki két magas toronnyal. A templom elsősorban inkább enteriőrjével hat - belülről az épület szokatlanul tágasnak és fenségesnek tűnik. Ez nagyrészt a boltozat ötletesen megoldott támrendszerének, a téglából épült ívekre támaszkodó famennyezetnek köszönhető, amely egyetlen közbülső tartóelem nélkül tette lehetővé a hatalmas terület lefedését (a megoldás Rudolf von Bernhard mérnökkel együttműködésben készült). A templomban található képzőmuvészeti alkotások is figyelemre méltóak - köztük Johan Kölernek, az észt nemzeti festészeti iskola megteremtőjének munkája, a Krisztust ábrázoló nagyméretű freskó. A neoreneszánsz is megjelent Észtországban, egyik korai példájaként a tallinni Dómhegyen található Lovagrend-házat szokás emlegetni (tervezoje Georg Winterhalter, 1846-1847), mely súlyos rusztika-tagolásával és keskeny, íves ablakaival a firenzei Palazzo Pittire emlékeztet. A neoreneszánsz legjobb példáját azonban a nemesi udvarházak között találjuk - a Nyugat-Viru megyében található Muuga képében, melyet Carl Timoleon von Neff, az elismert szentpétervári balti német művész építtett 1866-71-ben. A birtok megvásárlásakor elsősorban azt tartotta szem előtt, hogy méltó helyet találjon gazdag művészeti gyujteményének, és mivel kollekciója túlnyomórészt antik és olasz reneszánsz mesterek munkáinak másolataiból állt, mi lett volna alkalmasabb erre a célra, mint egy itáliai palazzo. Neff több szentpétervári építésszel is konzultált, míg végül Ludwig Bohnstedt-től rendelte meg az épület tervrajzait. Hogy az olaszos hatást fokozza, még egy különálló harangtornyot, campanillét is emeltetett a kastély mellé. A reprezentatívabb neoreneszánszot képviseli a szentpétervári kereskedő- és iparmágnás, Grigorij Jeliszejev megrendelésére 1897-99-ben épült Oru kastély (tervezoje: Gavril Baranovszkij). Bár az épület részleteit tekintve - számos erkély, bábkorlátok, dekoratív vázák stb. - még a historizmust követi, általános formafelfogásában már érezhető a századfordulós art nouveau hatása. Sajnos az 1935-1936-ban államfői rezidenciává alakított kastély a 2. világháborúban leégett, mára romjai is eltűntek. Nem lenne teljes a századvég építészetéről adott kép a pravoszláv templomépítési láz említése nélkül. A korábban Észtországban csak elszórtan található igazhitű templomok az 1880-as években kezdődő állami oroszosítási politika következtében egyszerre tucatjával jelentek meg. A Tallinn felett trónoló Aleksandr Nevski katedrális is az építkezési hullám gyümölcse - tervezője Mihail Preobrazsenszkij, aki a régi orosz építőművészet egyik legjobb ismerője volt. Sajnos azonban erre az épületre tekintve - ahogy a cári kormány kezdeményezésére emelt templomok többségét látva is - kénytelenek vagyunk igazat adni Aleksandr Herzen orosz írónak, aki a 19. század közepén már az I. Miklós korabeli templomokkal kapcsolatban megállapította: "Hit és különösebb indíték nélkül nehéz bármi élőt létrehozni. Az új templomok mind nyomasztó hangulatot, képmutatást, anakronizmust árasztanak magukból, úgy állnak, mint indiai-bizánci stílusú ötrészes fűszertartók, a dugók helyén hagymakupolákkal.". |
|||||||||
){kind=small}
){kind=small}