AZ ÉSZT FILM

Az észt film a többi európai ország filmiparához hasonlóan az 1990-es években válaszút elé került, vajon népszerűségre vagy kísérletiségre, eredetiségre vagy konzervatívságra, énközpontúságra vagy nyitottságra törekedjen. Egy 1,4 milliós népességű országban a játékfilm-készítés költségei soha nem térülnek meg, de a nemzeti film nem is lehet kizárólag a piacra orientált.

A filmesek és a filmek arra kényszerülnek, hogy a pénzről beszéljenek. Az 1999-es év legnézettebb hazai alkotása, Arko Okk első rendezői filmje, "A főút keresztezése" sok szempontból választópontnak számít. A filmben egy furcsa művész boldogságot akar vásárolni magának.  Késői vándorok érkeznek házába: egy anyagilag kiegyensúlyozott fiatal pár. A problémák akkor kezdődnek, amikor a művész, aki a nő érkezésében a beteljesülést látja, megpróbálja kivásárolni őt a kapcsolatából. A pénz fenyegésének szarkasztikus összefoglalása helyett a rendező komikus árnyaltú gondolatjátékot kínál. A film három szereplőjének filozofálgatásaiból megismerhetjük a volt szocialista országok mindennapjainak részévé vált félkompromisszumokat.

A visszafogottan, de mégis magávalragadóan filmezett "A főút..." maga is  kompromisszum a lehetőségek és az igények között, mivel a Szovjetunió összeomlása magával sodorta az észt filmgyártást is. A korábban minden tagköztársaságban egyformán működő, központilag felügyelt és finanszírozott stúdiórendszer elfedte a perspektívátlanság érzését. A mozijegy ára felszaladt, a hazai filmek közönsége eltünt, összeomlott a filmterjesztési rendszer. Kis, gazdasági lehetőségeiket tekintve erősen lehatárolt, tapasztalatlan stúdiók keletkeztek, a saját szerkezeti átalakításaival elfoglalt új állam és az átalakuló gazdaság nem volt képes a filmet megfelelően támogatni. Lassan megszűnt a mozihálózat is: jelenleg a 410 000 lakosú Tallinnban ugyanannyi mozi van, mint 1908-ban.

Játékfilmek

Észtországban már a XX. század elején készítettek filmek, de játékfilmek rendszeresen csak a második világháború után jelentek meg. Az állami stúdió - a későbbi "Tallinnfilm" - mégsem a semmiből keletkezett: az első függetlenségi időszakban (1918-1940) már létezett az "Észt Kultúrfilm"(Eesti Kultuurfilm) és elődje, az "Estonia-Film", ami az 1920-as évek végén ment tönkre. Az 1920-as években aktív filmes élet zajlott, sok kis stúdió üzletemberek támogatásával melodrámákat és komédiákat adott ki (a megmaradt 17 film átfogó képet ad a kialakuló nemzeti romantikus ideológiáról és mentalitásról). Habár korukban sikeresek voltak, forgatókönyveik gyengesége feltűnő volt a kortárs német és amerikai produkciók mellett. A házilag készített kamerák, a fürdőkádban előhívott és az udvarban a ruhaszárító kötélen szárított filmek emlékei nagy érdeklődésről, a filmkészítés iránti lelkesedésről tanúskodnak.

Az 1930-ban készült észt-német kooprodukció, a "Kire lained" az akkor aktuális témát, az Észtország és Finnország közötti szeszcsempészetet dolgozza fel. Az első, Finnországgal közösen készített hangosfilm, Theodor Lust "A napfény gyermekei" (1932) a melodráma határain maradt, bár a felvételek szabadtéri készítése akkoriban szokatlan életet vitt a filmbe. Mivel a korabeli Észtországban a szervezett filmkészítés hiányzott, Theodor Luts Finnország vezető stúdiójában, a "Suomi Filmi"-ben helyezkedett el, ahol négy év és tíz film után a főigazgatóságig jutott.

Az 1930-ban alapított "Észt Kultúrfilm" szorsan kapcsolódott az állami propagandához: heti híradókat, természetfilmeket és a mindennapi életet bemutató produkciókat készített, de a tervek ellenére egyetlen játékfilmet sem sikerült tető alá hoznia.

"A lovag végakarata"

Erőteljesebb szerepet a film az 1960-as években kapott, amikor a "Tallinnfilm" stúdió elérte a megfelelő technikai és szakmai szintet. Ahogy más szovjet tagköztársaságokban, Észtországban is paradox helyzet alakult ki: a központi hatalom megfelelő körülményeket teremtett a filmgyártáshoz, hogy a közönséget ideológiailag befolyásolhassa, de ennek ellenére eredeti nemzeti filmalkotások születtek, amik éppen ellenkező szerepet töltötték be, a filmgyártásba a hatalom éredemlegesen nem avatkozott bele.

Az észt filmben egyidejűleg többféle irányzat is létezett, de az egyetlen sémán alapuló ideológiai mozit sikerült kiváltani. Egyes filmekben az ebben az időben készített nyugati filmekre jellemző modernista elemek is megfigyelhetők.

"Tavasz"

Kaljo Kiisa "Őrültség"-ében (Hullumeelsus)(1968) a német tiszt az őrültek házába rejtőzött kémet keresi. A film - túlnyúlva az akkori konvenciókon - elsőként rajzolta meg a háború utáni idők gyanakvó légkörét. Ebben az időszakban jópár ma is népszerű film készült, mint például Grigori Kromanov történelmi kalandfilmje, "A lovag végakarata" (Viimne reliikvia)(1969), amiből észt modások egész sora származik. A klasszikus irodalmon alapuló filmek a pszichológiai nézőpontútól a szeretetteljes gyermekkori történetekig váltakoztak. Arvo Kruusement "Tavasz" (Kevade)(1969) és "Nyár" (Suve)(1976) című filmjei arcot adtak a népszerű regényhősöknek, a szereplőket a mai napig akkori szerepeikkel azonosítják. Leida Laius, az egyik legfontosabb rendező, a regények személyes és különleges feldolgozásait készítette el, amiben a falusi környezetben a női szereplő önállósulási kísérletei jellennek meg. Az 1960-as évekből származnak a legnépszerűbb komédiák is.

Dokumentumfilmek

A dokumentumfilmnek nem kellett a nézők elvárásainak megfelelnie. Az egykori gazdasági rendszer összeomlása után láthatóvá váltak olyan jelenségek, amikről eddig hallgattak. "Az éjszakai pillangó Karácsonyában" (Ööliblika jőulud) munkájáról és álmairól beszél teljes nyitottsággal egy prostituált. Megjelennek a képrnyőn az újgazdagok, a börtönök és a kukázók is. A "Cogito, ergo sum" bemutatja az eltűnt falu egyetlen lakosát, akik megtagadván a kolhoz elhagyását elveszítette mindenét, kivéve életigenlő gondolkodását. Az egyszerű emlékekként induló női rab története az "In Paradisum" című filmben a sorozatgyilkossal való együttélésről szóló Dosztojevszkijt idéző történetté változik. A nagyszámú film mellett beszélhetünk olyan alkotókról, akiknek kialakult stílusukkal mindig volt mondanivalójuk. Rein Maran természetfilmjei vagy Andres Sööt különböző megközelítésekből előadott társadalomkritikái gyakran a legérzékenyebb szociális vénáinkra tapintanak. A dokumentumfilm - gyorsasága és regálókészsége miatt - előtérbe került. Andres Sööt "Az anyahal halálában" könnyű, mítikus árnyalatot kap az újságírásban elsősorban kuriózumként tálalt különleges, Máriának keresztelt tokhal kifogásának története Saaremaan. A nyári nagy médiahír hátterét a hírek egyfajta archetípisaként mutatja be, aminek hatása a halászoktól a természettudományi múzeumon át a fővárosi elitétteremig terjed.

A dokumentalista Mark Soosaar érdeklődésének központjában mindig emberek állnak. Gyakran szokásokat megtörve tárja fel világukatva, legyen bár a megörökítendő nemzetközileg elismert karmester, életvidám teherautósofőr vagy szibériai sámán. Soosaar egyszemélyes pärnui fesztiválja az észt filmélet egyik legellenállóbb nemzetközi eseménnyévé nőtte ki magát, ahol állandó a diskurzus és a polémia.

A természet és a történelmi gyökerek tematikája önálló zsánerré vált a szibériai finnugor népek tradícionális életvitelét kutató művekben. Ezek ritusai, szokásai és a technikai haladásból kimaradt világképe a különböző generációknak kifogyhatatlan érdeklődését keltette fel. A letelepült életmódot csak félig-meddig elsajátított, párszász fősre csökkent létszámú népek nem csak az egzotikumra éhes érdeklődés objektumai, hanem a megtestesült identitás képviselői. A hantik egyik legéredekesebb rituáléja, a medveünnep azonban más jelentésben jelenik meg az észt játékfilm történetében.

"Medvevadászat"

Az elsőként fennmaradt észt játékfilm, a kb. 10 perces "Medvevadászat Pärnu megyében" (Karujaht Pärnumaal) 1913-ban készült. (Igényességéről beszél az a tény, hogy a színes film illúziójának megteremtése érdekében mind a 15 000 kockáját kézzel kiszínezték). Az első pillantásra hétköznapi hajtásnak erős balti-német ellenes irányultsága volt: a földesurak elindulnak kilőni az erdőben látott medvét, de az állat túljár a felfegyverzett férfiak eszén. A film közvetlenül a pärnui választások előtt készült, politikai jelentősége volt: támogatta a nemzeti erőket, akik élén a helyi újságíró, egy Karu nevű férfi állt (karu=medve). Pärnuban a filmet még teljes egészében sikerült bemutatni, de a cenzúra gyorsan reagált: később csak vágva engedték vetíteni.   

2000. tavaszán a felvételek újbóli megkezdését várta Észtországban minden idők legambíciózusabb játékfilmje, "A mede szíve" (Karu süda). A felvételek megszakadásának elsősorban gazdasági okai voltak: az oroszországi finanszírozásában problémák keletkeztek, új partnereket kellett keresni. A történet egy fiatalemberről szól, aki Szibériában vadászként megismeri az ottani életet, a természet erejét és veszélyeit. A néphit szerint a medve megölése erőt ad az embernek, a valódi vadászat indoka azonban a próbatétel. Az észt mozi számára szintén próbatételt jelent, vajon a filmkészítők ereje meghaladja e a körülményekét, vagy sem.

Animációs filmek

"1895"

Habár az animációt általában a film egyik  különálló ágaként vizsgálják, ez az egyik legjelentőségteljesebb kísérletező terület Észtországban: az avantgard rövidfilmek hiánya az animációs film köré gyűjtötte az experimentális igényű alkotókat.

A történetek ironikus abszurditása, a rajzok szálkás stílusa és a tiszta vizuális ötletek tüzijátékszerű sziporkázása irreális tartalmat ad a rajzfilmnek. A részletek gazdagságát kaotikusként érzékelhetjük, de az ötletek szabad játéka mögött komolyabb szint tárul fel. Az animációt a majdnem minden évi nemzetközi fesztiváldíjakig vivő fejlődés lehetetlen lett volna Priit Pärn rendező nélkül. A presztizsértékű "The Oxford History of World Cinema" egyetlen utalása Észtországra az animáció fejezetében található, ahol Priit Pärn "Reggeli a fűben" (Eine murul)(1983) című munkáját mutatják be. Az "1895" című filmben (1995) Pärn a Lumiere fivéreket engedi játszani. A dokumentumfilmhez hasonlóan narrátor szövegére épített filmben Pärn paradox humorral jeleníti meg a mozi kialakulásának nagy legendáját. Az animációs film totalitarianizmus elleni irányzata jelenik meg 'A répák éjszakájában" (Porgandite öö)(1998) és a fiatalabb rendezők munkáiban.

Hasonlóan kritikus hangvételű alkotók tevékenykednek az észt bábfilm területén is. Az animáció előretörése időben egybeesett a politikai változásokkal. Riho Unt '90-es évekbeli filmjeiben az örök nemzeti értékek komikus árnyalatot öltenek. Unt 1993-as filmje, a "Káposztafej" (Kapsapea) irodalmi klasszikuson alapul, de már a bábok alkalmazásával elvész az idealizált jövő ábrázlásának lehetősége. Következő filmje, a "Vissza Európába" (Kapsapea 2 ehk tagasi Euroopasse)(1997) korunk külpolitikai törekvéseivel és az egyszerű ember megmaradási kísérleteivel fogalkozik. A bábfilmekkel kezdő Hardi Volmer nem elégedett meg ezzel a területtel. "Az én Leninjeim" (Minu Leninid) című komédiája (1997) - a kommunista személyi kultusz paródiája - az 1990-es évek egyik legnézettebb hazai filmje volt.

"Georgica"

Észt film 2000 után

Az 1990-es években a krízisjelenségek ellenére 26 játékfilm készült, melyek közül jónéhány szélesebb érdeklődésre is számot tarthatna, ha az előállítási költségtervezetek hiányossága nem érintené a technikai minőségüket (az utóbbi öt évet kifejezetten visszaesésnek tarthatjuk).

A legfontosabb filmterjesztési csatornák Észtországon kívül a fesztiválok maradtak, ebből a körből csak Sulev Keedus "Georgica" című műve (1998) tudott kitörni: impresszív történet egy öreg misszionárius és egy fiú barátságáról a bombázók zajában. Az orosz film hatása alatt - de azzal tradicionális európai kulturális témákat ötvözve - a "Georgica" az észt mozi egyik legköltőibb filmje, mely szimbolikusan összefoglalása a periódusnak, amikor a Moszkvában tanult észt filmesek túl tudtak lépni a keleti hatásokon.

"Georgica"

A fiatal rendezők könnyebben eligazodnak más filmkultúrákban. A tesztterület, ahol a különböző filmkészítési stratégiákkal kísérleteznek, jelenleg a '60-as évek újhulláma, a stílusérzékeny manerizmus és az új francia film. A Pedagógiai Egyetem berkeiben működő filmes tanszék az 1990-es években kezdte meg a játék- és dokumentumfilm-rendezők képzését, a frissen végzettek első munkái szinte azonnal széleskörű vitákat váltottak ki.

A világ filmes világát meghatározó filmek egyre gyakrabban jutnak el Észtországba is. Az 1997. óta létező "Sötét Éjszakák" Filmfesztivál (Pimedate Ööde Festival) átfogó képet nyújt az európai filmgyártás legjavából: a skandináv mozi egyik legérdekesebb arénájává vált.

Az hazai filmek fogadtatása általában ellentmondásos: közvetlenül a bemutatót követően enyhén ironikus kritikát kapnak, de a pár évtizede készült filmekkel kapcsolatban elnyűhetetlen a lelkesedés. Jelenleg a könnyű komédiáknak nagyobb a sikerük, mint a nemzetközi elismerést szerző művészfilmeknek. A nézők a hazai filmeken keresztül megújuló identitást keresnek ugyanúgy, ahogy a nemzeti filmipar a saját identitását a nemzetközi elismeréseken keresztül, ennek a két iránynak azonban nem feltétlenül kell egymással ellentmondásban állnia.

A legutóbbi rövidfilmekben megjelenik a megszokott kulturális térből való kitörés törekvése. A gyors ritmusú digitális mozifilm elsősorban a dokumentalisztikának ad friss nézőpontot, de az új realitás a játékfilmrendezők érdeklődését is felkeltette.