IDŐKÖR - IDŐSZÁMÍTÁS

Az időkör újra és újra megismétlődött: ugyanazok a dolgok történtek, a fák zöldbe borultak, a napok egyre hosszabbak lettek, stb. Az "aasta" (év) szó is az "ajast aega" (időről időre) kifejezésre vezethető vissza, mely nyilvánvalóan azt jelentette, hogy "aega sama ajani", vagyis a következő ugyanilyen időpontig eltelő idő. Így gyűltek egymás fölé az időkörök, lassan spirál képződött belőlük. Az időkört más-más szempontok szerint különbözőképpen lehetett felosztani.

A napból kiinduló évkört a téli és tavaszi napforduló osztotta ketté. Karácsonytól a nappalok hosszabbodni kezdtek, Szent Iván-naptól pedig ismét rövidültek. E két fordulópont ősi időktől fogva a két legnagyobb ünnep is volt egyben.

A természetből kiinduló évkör a természet tavaszi ébredésének és őszi álomba merülésének megfelelően szintén két félből tevodött össze. A növények vegetációs periódusán alapuló naptárban az év felezői az ún. 'szántás napja' (04.14.) és 'sárgulás napja' (10.14.) voltak, mindkét elnevezés a kereszténység előtti időből származik. A népi kalendárium évszakokhoz kapcsolódó ünnepnapjai esetében nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy Észtországban 1918-ban szüntették meg a régi naptár közel két hétre nőtt lemaradását a napnaptárral szemben.

A paraszti munkáknak megfelelően a gazdasági év is két részből állt: a meleg nyári időszakból, amikor a mezei munkákat végezték és a jószág is kint legelt, illetve a hideg téli periódusból, amikor a szántóföld a fagy fogságában volt, az állatokat pedig az istállóban tartották. A nyár Szent György-nappal (04.23.) kezdődött és Mihály-nappal (09.29.) ért véget. A nyári időszak tehát rövidebb volt, mindössze öt hónapig tartott, szemben a hét hónapos téllel.

A kettéosztás alapelve nem veszi figyelembe a tavaszt és az őszt, ezeket inkább a télből a nyárba, majd újra a télbe vezető átmeneti időszakoknak tartották.

A naptárhónapot az észtek csak a 19. században, az észt nyelvű nyomtatott naptárak hatására kezdték el használni. Ezt megelőzően az időmérés alapja a holdnaptár volt. Az időt újholdtól a következő újholdig tartó szakaszokban számolták, melyek hossza 29,5 nap. A néphit is nagy figyelmet szentelt a Holdnak. A Hold látszólagos növekedésének és elfogyásának megfelelően úgy hitték, hogy az újhold kedvez a növekedésnek, a telihold pedig hátráltatja. A hónapok Észtországban túlnyomórészt természeti jelenségekről és ünnepnapokról kapták a nevüket (április - fanedv hónapja, május - levél hónapja stb.).

Az idő mérésének legkisebb alegysége a 24 órás nap volt. Legkésőbb a 17. században az észtek már ismerték mind a napórát, mind az órák szerinti felosztást. A mindennapi paraszti életben azonban ennek nem volt gyakorlati jelentősége, célszerűbb volt a nap megszokott tagolásánál maradni. A nappalokat télen és nyáron különbözőképpen osztották fel. Észtországban a 19. században telente általában két, nyaranta három komolyabb étkezést tartottak, ezek osztották részekre a napot. Az étkezések között eltelt idő mindenki számára érthető időegységnek számított, pl. két evésközti idő alatt lehet lekaszálni a mezőt. A nap állásának követése lehetővé tette a 24 órás nap jóval részletesebb tagolását. Egy 18. század elejéről származó feljegyzés szerint az észtek 20 alegységre osztották a 24 órás napot. Csak a 19. században váltotta fel a nap korábbi, sötétség-világosság és étkezések szerinti tagolását a semleges óra fogalma.

A régi észtek legfontosabb ünnepe a karácsony volt. A karácsony nem csupán a Jézus születését ünneplő december 25-ét jelentette, hanem egy Tamás-naptól (12.21) vízkeresztig (észtül: háromkirályok napja) (01.06.) tartó hosszabb időszakot ölelt fel és az észteknél a kereszténységnél jóval régebbre visszanyúló ünnep volt. A karácsony számos, munkavégzésre vonatkozó tilalmával és az ilyenkor szokásos őséges táplálkozással mintegy lélegzetvételnyi pihenőt jelentett a hosszú és sötét tél közepén. A karácsony Tamás-nappal kezdodött, más szóval: a munkaév Tamás-nappal ért véget. Erre a napra az összes munkát el kellett végezni, az adósságokat vissza kellett fizetni. Tamás-napon nagytakarítást rendeztek, még a kemencekövet is tisztára súrolták. Elkészítették a karácsonyi ételeket és feltették főni a karácsonyi sört. Ettől a naptól a karácsonyi időszak végéig csak a legszükségesebb munkákat végezték el, mint pl. az állatok ellátása.

A karácsony este és az azt követő éjszaka az év legszentebb ideje volt. Ezen a napon ún. "karácsonyi koronákat" azaz szalmából vagy nádból készített, színes szalagokkal és fonaldarabkákkal teleaggatott díszeket függesztettek fel a mennyezetre. A padlóra karácsonyi szalma került, amit csak a 19. század utolsó negyedében váltott fel a karácsonyfa. A karácsonyi szalma eredeti jelentését többféleképpen próbálták magyarázni, leginkább az ősök tiszteletével hozható kapcsolatba. A karácsonyi szalma szentnek számított, áldozati adományként sört öntöttek rá. Karácsonyt megelőző napon délben szaunába ment a ház népe, majd tiszta ruhát öltöttek és kezdetét vette a karácsonyi békesség. A karácsony ünneplésében a legtöbb keresztény szokás keveredett a pogánnyal. Ez volt az az időszak, amikor az ég és a pokol kapui nyitva álltak, ezért mindenkinek, ahogy csak tudta, védeni kellett magát a gonosz erőktől.

Vormsi temető

Hogy a gonosz szellemek ne juthassanak be, minden nyílásra, az ajtókra és ablakokra mágikus elhárító jeleket - egyszerű vagy kör alakba foglalt keresztet, illetve pentagramot - rajzoltak. A jelek az ősök lelkeit nem zavarták, ők hazajöttek és háborítatlanul megtarthatták karácsonyi lakomájukat a középső szoba melletti fűtetlen helyiségben, ahol külön terítettek nekik asztalt. Karácsonykor az evésnek kiemelt szerepe és mágikus jelentése volt. Hétköznapokon a ház népének étkezőasztala viszonylag szegényesen nézett ki, ilyenkor azonban mindenki annyit ehetett, amennyi csak beléfért. Az a férfi, aki karácsony éjjelén hétszer ült asztalhoz, a következő évben hét ember erejével bírt. A karácsonyi kenyeret egyrészt a ház népe fogyasztotta, de aznap éjjel és szilveszter éjszakáján vittek belőle az istállóba az állatoknak is, akikről azt tartották, hogy karácsony éjjelén beszélni tudnak. A maradék kenyeret a csűrben, a gabonás ládában tárolták tavaszig, amikor a pásztor a legelőre kieresztett jószágnak adta. Karácsonykor egész éjjel égni kellett a tűznek, amiben a napkultusz maradványait feltételezik, de egész biztosan segített a gonosz szellemekkel szemben is. Karácsony éjjelén bele lehetett látni a jövobe, amit ilyenkor könnyebb volt befolyásolni is.

Január 1. a népi kalendáriumban kiemelt ünnepnap, a szokásrendszer azonban inkább a szilveszterhez, azaz az óév utolsó estéjéhez kapcsolódott. A szokások, hiedelmek és ételek hasonlítottak a karácsony estiekhez. A karácsonyi családcentrikus szokásoktól eltérően azonban a szilveszteriek egyénközpontúak voltak. Míg a karácsony csendes és áhitatos légkörben zajlott, a szilveszter este a vidám játékok és jóslások ideje volt, amiket már nem vettek olyan komolyan.

A karácsonyi időszak vagy vízkereszttel (háromkirályok napjával) (01.06) vagy az ún. "ostor napjával" (01.07.) ért véget. Utóbbi a tengerparti területeken volt ismert. Erre az időre el kellett fogyasztani az összes karácsonyi ételt és italt. A legények családról családra jártak, és szalmából csavart hosszú ostorukkal kiűzték a ünnepeket. A söröshordókat felfordították és magukkal vitték a csapokat.

Kaszálás ideje

Elkezdodött a következo kör. Szent Iván napja (06.24.) ősi nyári ünnep volt a népi kalendáriumban, a legfontosabb a karácsony mellett. Szent Iván-nap előestéjén valamilyen magasabb, jól látható helyen máglyát raktak. A Szent Iván-tűznek mágikus tisztító hatása volt. A Szent Iván éjjelén gyűjtött gyógynövényeknek is különleges erőt tulajdonítottak. Ilyenkor - mint karácsony éjjel is - úgy hitték, hogy az összes jó és gonosz erő mozgásban van, ezért ezt az éjszakát mágikus tevékenységek űzésére alkalmasnak tartották. Elsősorban azonban mulattak, hintáztak és táncoltak a tűz körül. A legények nyírfaágat vittek választottjuk ablaka alá, a leányok pedig növények segítségével igyekeztek megjósolni, ki lesz a jövendőbelijük. Szent Iván-napjával véget értek a mezei munkák és kezdetét vette a kaszálás ideje.

E két fő ünnep közé a régi észtek népi kalendáriumában összesen 80 ünnepnap esett, melyek egy részét csak egyes vidékeken ismerték. További jelentős és gazdag szokásrendszerrel bíró ünnepnapok:

húshagyó kedd - a húsvétot megelőző böjt előtti utolsó nap, mozgó ünnep, mely mindig keddre esik. Ezen a napon disznólábat és bab- vagy borsólevest ettek. A disznóláb-csontokat mágikus szertartásokra használták, melyek célja a disznók gyarapodásának elősegítése volt. Húshagyó kedden hagyományosan szánkózni mentek a fiatalok, ami a jó lentermést biztosította.

Szent György napja (04.23.) - a tavaszi mezei munkák és a jószág legeltetésének kezdete. Már a kereszténység eloőti időben ismert volt. Különféle mágikus szertartásokkal próbálták biztosítani az állatállomány gyarapodását. György-napon zajlottak a költözködések. Minden szerződést György-napon kötöttek vagy akkortól mondtak fel, és e napon fogadták fel a kocsma előtt a béreseket és cselédeket a következő nyárra. György-tüzet raktak. Számos hiedelem fűződik a kígyóhoz (Szent György küzdelme a sárkánnyal);

Márton-nap estéje

lelkek ideje - őszi idoszak, ekkor adták meg a tiszteletet a halott ősök lelkének. Csütörtök esténként hazavárták őket, asztalt terítettek számukra a szaunában. Ilyenkor tilos volt a lárma, harsány beszéd, a nevetés, és különösen gyapjú-feldolgozással nem volt szabad foglalkozni. Az őszi estéken azt gondolták, hogy a levegő a lelkektől ködös;

Márton-nap (10.11) - a mezőgazdasági év és a lelkek idejének végét jelentette. Előestéjén Márton-maskarák jártak családról családra - eredetileg csak elmaszkírozott fiúk - , akik énekeltek és jó termést kívántak a háznak. A Márton-napi maskarázásban az ősök kultuszának nyomait látják;

Katalin-nap (11.25.) - női ünnep volt. Előestéjén Katalin-maskarák jártak házról házra - eredetileg csak lányok -, és szerencsét kívántak az állatartásban. Ez a nap a juhok ünnepe is volt, gyarapodásuk érdekében kását kellett enni az istállóban.

A kereszténység előtti elnevezésekből kevés maradt meg és a katolicizmus a maga szentjeivel kétségkívül folyamatosan hatással volt a népi kalendárium alakulására. Ez mindenekelőtt az ünnepnapok nevében és egy adott napra való állandósulásában mutatkozott meg. Az ünnepnapok kialakulásában elsősorban az volt a meghatározó, hogy beleillettek-e a helyi gazdálkodás ritmusába. Az idő fogának legszívósabban azok az ünnepek álltak ellen, melyekhez több játék vagy rituálé kapcsolódott.

Régen is szükség volt arra, hogy az időt számontartsák, a népi időszámítás a számolt heteken, vagyis az ünnepnaptól ünnepnapig tartó hetek számlálásán alapult.