KÖZÉPKOR (kb. 1200-1558)

Középkornak a mai Észtország esetében a 13. század elejétől a 16. század második feléig, vagyis a keresztény hitre térítés kezdetétől a livóniai háborúig tartó időszakot tekinthetjük. Ezt a periódust a nyugat-európai történetírás érett és kései középkorként tárgyalja.

Az észt középkor története a nyugatról érkező adminisztratív rendszer és a katolicizmus meggyökereztetésének, vagyis egy idegen hatalomnak a története, de a korszakról fennmaradt forrásanyag töredékes és egyenetlen. Jobban ismerjük a 13. század első évtizedeit - melyekről a század első felében az észt és lett területeken tevékenykedő német pap, Henrik ún. Livóniai krónikája számol be - és a 15-16. századot, amikor az írásos ügyintézés mértékének növekedése sok eseményt és folyamatot tett jobban követhetővé. A 13. század második fele és a 14. század kevésbé képviseltetik magukat a forrásokban.

Kívülről érkező hódítók és az új adminisztratív felosztás kialakulása

A kereszténység az egykori Livónia (nagyjából a mai Észtország és Lettország területe, melyet a történetírásban Ó-Livóniának is neveztek) területére viszonylag későn jutott el. A kései hódításnak és a kereszténység felvételének részben az lehetett az oka, hogy a terület gazdasági szempontból nem keltett igazán nagy érdeklődést: a Kelet és Nyugat közötti tranzitkereskedelemben csak a hódítás, a keresztény hitre térítés illetve a városok kialakulása után tett szert jelentős pozícióra. A 13. század előtt Oroszország és Nyugat-Európa között a fő kereskedelmi útvonal a Dvina (Daugava)-folyón vezetett, amely a hajózás akkori színvonalát ismerve valószínűleg sokkal alkalmasabb (és közvetlenebb) hajóút volt, mint a mai észak- és nyugat-észtországi partvidékek mentén vonuló tengeri utak. A szomszédos területek akkoriban égetőbb politikai kérdésekkel voltak elfoglalva - Dániában és Svédországban az ország királyi hatalom körüli centralizálása folyt, a keletre irányuló német terjeszkedésben pedig először a nyugati szláv törzsek ellenállását kellett megtörni.

A 12. század utolsó évtizedeiben a Dvina-menti lív és latgal területeken kezdődött német expanzió 1208-ban érte el az észt területeket, amikor a keresztesek felégették a fontos dél-észt központot, Otepää várát. Még ennél is korábban, 1206-ben a dánok próbálták - sikertelenül - megvetni lábukat a legnagyobb szigeten, a sűrűn lakott, jómódú Saaremaan; seregüket a lundi érsek, Anders Sunesen vezette. Ez nem jelenti azt, hogy a keresztény világ ennél korábban semmilyen érdeklődést nem mutatott volna a hódítás iránt - már az 1170-es évekből adatok vannak arról, hogy a pápai szék kísérletet tett missziós püspök küldésére. Missziós tevékenységgel próbálkozhatott az ortodox egyház is, pl. Novgorod és Polock orosz városállamokból kiindulva, erre vonatkozóan azonban nem maradtak fenn írásos bizonyítékok.

A keresztény egyháznak katonai támogatás nélkül nem sikerült volna gyökeret vernie az észt területeken. A Balti-tenger keleti partvidékének leigázására irányuló céltudatos keresztes hadjáratokban különböző, gyakran egymással is harcoló egyházi és világi erők vettek részt: a pápai hatalom, a hamburg-brémai érsekek (akiket a pápa már a 9. század közepén feljogosított arra, hogy Észak-Európában missziós munkát végezzenek), a Német Lovagrend (melynek tevékenysége a Szentföldről való visszavonulás után Lengyelország és Poroszország területére irányult), illetve a dán és a svéd korona.

Ellentmondásos a pápai kúria és Európa keresztes lovagjainak szerepe Livónia elfoglalásában. A pápa a görögkatolikus területeket is szem előtt tartva keleti irányban kívánta növelni a katolikus egyház befolyását, de nem volt meg hozzá a szükséges katonai ereje. Ezzel egyidejűleg a mohamedánok fokozódó támadásai egyre bizonytalanabbá tették a keresztesek pozícióit a Szentföldön, és a hódítási energia új területekre irányítása mindenképpen egyfajta mentőövet jelentett számukra. A keresztes lovagok elsősorban a német fejedelmek érdekeit képviselték, melyek gyakran éles ellentétben álltak a pápa érdekeivel. Az ellentét gyökerei a Német-Római Császár és a német fejedelmek illetve a pápai szék ősi ellenségeskedéséig nyúltak vissza, melynek kiváltó oka az volt, hogy a pápák a 11. századtól kezdve újra és újra kinyilvánították az egyházi hatalom felsőbbségét a világival szemben. Livónia politikai életében a 13. században ez abban mutatkozott meg, hogy a pápa nem a német, hanem a dán kereszteseket támogatta.

Fontos politikai szerepet játszott Livóniában az észak-olaszországi Modena püspöke, Guillelmus (a német hagyományban Modenai Wilhelm), aki a 13. század első felében a pápa küldötteként több ízben járt a mai Baltikumban és a skandináv országokban. Legátusi periódusában Guillelmus két alkalommal ellátogatott az észt területekre is, elrendezte az idegen hatalmak egymás közti torzsalkodása során keletkező vitás kérdéseket, illetve - valószínűleg tolmács segítségével - prédikált az észt népnek.

Bár a fontosabb hadi események már a század első három évtizedében lezajlottak, az észt és lett területek végleges meghódítása a 13. század végéig eltartott. Mind a keresztes lovagok, mind Livónia őslakos népei - szárazföldi és a szigeteken lakó észtek, latgalok, lívek, kurok - szétforgácsoltan harcoltak, és mindkét táborban akadtak belső konfliktusok. A hódítók sikeresen használták ki az őslakosok belső ellentéteit, amit az is megkönnyített, hogy azok ellenállásának alapja inkább gazdasági, minsem nemzeti érdekekből táplálkozott.

A hódítás eredményeként a mai Észak-Észtország a dán korona fennhatósága alá került, a mai Dél- és Nyugat-Észtországon illetve a szigeteken pedig a Német Lovagrend livóniai ága, valamint a tartui és a saare-lääne-i püspökök osztoztak. Míg a két utóbbi az alájuk tartozó területeken nemcsak egyházi, hanem világi hatalommal is bírt, a tallinni püspök esetében erről nem beszélhetünk.

Az észt területeken az egyházi adminisztráció kialakítása, vagyis a püspökségek és a püspökök mellett működő magasrangú egyházi személyekből (kanonokokból) álló tanácsadó testületek - székeskáptalanok - létrehozása szinte az egész 13. században tartott. Az észt területek első püspökét, Theoderichet, aki az Észtföld püspöke címet is viselte, 1211-ben nevezte ki Albert rigai püspök. Albert Buxhövden - aki ezt megelőzően brémai kanonok volt - Livónia meghódításának és keresztény hitre térítésének egyik kulcsfigurája volt, aki 1199-es püspökké szentelésétől 1229-ben bekövetkezett haláláig energikusan szervezte az itteni kardmissziót.

Theodorich még ún. tipikus missziós püspök volt - nem rendelkezett sem állandó rezidenciával, sem tanácsadó testülettel. Miután Theodorichot 1219-ben pogányok meggyilkolták, Albert püspök a következő évben saját testvérét, Hermannt nevezte ki az észt területek püspökévé, akinek kezdetben Lihulában, majd 1224-től Tartuban volt a rezidenciája. Lihulába később a saare-lääne-i püspök költözött, aki azonban 1279-ben Haapsaluba tette át a székhelyét.

Az első dán püspökök sem tudtak még püspökséget és székeskáptalant létrehozni az észak-észt területeken. A tallinni püspökség krónikájának első oldalát az 1240-es évvel lehetne kezdeni, amikor a dán király földet adományozott a püspök és a káptalan fenntartására. Miután 1255-ben Riga érsekséggé vált, a tartui és saare-lääne-i püspök a rigai érseknek lett alárendelve. Tallinn az észak-észt területek elfoglalásától kezdve a lundi érsek fennhatósága alá tartozott.

Az első püspökök tevékenységének kezdetével párhuzamosan a kialakulóban lévő városokban felépítették az első katedrálisokat és gyülekezeti templomokat. A tallinni dóm építésébe valószínűleg az 1220-as évek végén kezdtek bele, a tartui dómtemplom legidősebb részei a 13. század második felébből származnak. Ami a városon kívüli gyülekezeti templomok emelésérevonatkozó adatok hiányosak, bár már a 13. század első felébol találni említéseket egyházközségekről, melyek kezdetben területileg nagyjából egybeestek a hódítás előtti ősi járásokkal.

A keresztény hit tanításainak terjedése és a szerzetesrendek

Az észteket német és dán papok keresztelték meg, túlnyomórészt a 13. század második és harmadik évtizedében. A keresztség szentségét gyakran sietve osztották ki, és a formális szertartás során vélhetőleg háttérbe szorult a keresztény tanítások tartalmának elmagyarázása. Figyelembe véve azonban az akkoriban Nyugat-Európában egyre inkább elterjedő prédikálási szokást és a kolduló szerzetesrendek létrejöttét, feltételezhetjük, hogy az újonnan tanultakat nem hagyták közvetlenül a keresztelés után teljesen feledésbe merülni.

A szerzetesrendek közül Livóniában a ciszterciek és a dominikánusok játszották a legfontosabb szerepet. A ciszterciek már a 12. században elkezdték a Balti-tenger környékén élő népek keresztény hitre térítését a nyugati szlávokkal benépesített vend területeken (ma: Észak-Németország). A szerzetesrend 1205-1207-ben első kolostorát is megalapította Livóniában, Dünamündében (ma Daugavgriva, Lettország), mely sajátos diplomáciai központtá nőtte ki magát. Több, Livónia keresztény hitre térítésében résztvevő kulcsfigura, pl. Livónia püspöke, Bertold és Észtföld püspöke, Theoderich, szintén a ciszterci rend tagja volt. Más szerzetesrendek - pl. a benedek-rend - nem jutott el Livóniába.

Livónia hitéletében az egész középkorban jelentős szerepet játszottak a kolduló szerzetesrendek, különösen a dominikánusok. Livóniában való megjelenésük mindössze tíz évvel a rend alapítása után Modenai Wilhelm tevékenységének eredménye. Wilhelm maga is találkozott Szent Dominicussal, és a rend igen lelkes támogatójaként tűnt ki. A tallinni és a rigai dominikánus kolostorokat is az ő kezdeményezésére alapították az 1220-as évek elején, ill. 1230-as évek végén. Bár az eredeti kolostorok nem maradtak meg, a rend a bonyolult politikai viszonyok ellenére nem mondott le a livóniai missziós tevékenységéről: a 13. század közepétől kezdve a tallinni és rigai dominikánus kolostorok már megszakítás nélkül működtek. 1300 körül a dominikánusok Tartuban is eljutottak a kolostoralapításig.

Mivel a dominikánus rendet azzal a céllal hozták létre, hogy az isteni ige hirdetésével megtérítsék a pogányokat és másként gondolkodókat (innen ered a rend hivatalos elnevezése is - Ordo Fratrum Praedicatorum, azaz prédikáló testvérek rendje), a szerzetesek általában elsajátították a helyi nyelvet, és energikusan fogtak hozzá a prédikáláshoz illetve a szentségek osztásához. A kolduló szerzetesrendek (mind a dominikánusok, mind a ferencesek) elnyerték a nép rokonszenvét is, többek között az apostoli szegénységet hirdető alapelvük miatt. A későbbi évszázadokban ugyan a kolduló rendek is vagyonosabbá váltak, ám a 13. században a hangsúlyozott szegénység és tisztaság még világosan megkülönböztette őket a többi régebbi, gazdagabb és kevésbé szigorú életmódot folytató rendtől.

Bár a testvérek általában a városok sűrűbben lakott körzeteiben alapították kolostorukat, vidéken is foglalkoztak prédikálással és lelkipásztori munkával, amiért nehezen lehetne túlértékelni szerepüket az észtek vallásos művelésében. Annál is inkább szükség volt a munkájukra, mivel vidéken a gyülekezeti templomok gyakran egymástól távol helyezkedtek el, illetve a papi és vikáriusi állások is gyakran betöltetlenek voltak ezekben a templomokban.

A ferencesek észt területen csak a 15. század második felében alapították meg első kolostorukat. Ezzel a dominikánus rend két évszázadon keresztül egyeduralkodó kolduló rend volt Livóniában.

Az idegen hatalom megszilárdulása. Az ország új gazdáinak származása és egymáshoz való viszonya

Az új hatalom megszilárdulása sok időt vett igénybe. Eleinte valószínűleg csak a helyiek megadóztatására korlátozódott. Első teherként bizonyára az egyházi tizedet vezették be. A forrásokban a földesúrnak fizetendő terményadóról is szó esik, amit többnyire gabonában törlesztettek, azt azonban nem tudni, milyen hatékonysággal sikerült behajtani ezeket az adókat a 13. században.

A német és dán származású vazallusok kezdetben a kialakuló városokban, váraikban laktak. Vidéki udvarházaik csak megállóhelyül szolgáltak az adóbeszedő utak során és nem sokban különböztek a módosabb paraszttanyáktól. A hűbéresek csak a 13. század végén - 14. század elején kezdtek a városokból vidéki kastélyokba költözni.

Mind a vazallusok nevét, mind az ország adminisztratív felosztását lényegesen jobban ismerjük a mai Észak-Észtország területén, mivel e terület falvait és hűbéreseit lajstromba vették az 1240-es évek elején összeállított Liber Census Daniae című dán adóösszeírásban, melynek alapjául bizonyára a területen tevékenykedő dán papok feljegyzései szolgáltak. A forrásban szereplő nevek alapján a kutatók úgy vélik, hogy a 13. században a hűbéresek legalább 4 %-a észt származású lehetett, akik a hódítás előtti uralkodó rétegből származhattak. A többi hűbéres dán és német volt (a dél-észtországi területeken csak németek). A német származású hűbéresek eleinte túlnyomórészt alnémet területekről illetve Vesztfáliából érkeztek, később Holsteinből, Mecklenburgból és Pomerániából is.

Feltételezhető, hogy a hódítás utáni első évtizedekben az észtek életkörülményeiben nem történtek nagyobb változások a hódítás előtti időszakhoz képest. A saját ország-beli uralkodó réteggel szembeni adófizetési- vagy munkavégzési kötelezettséget valószínűleg hasonló mértékű, immár az idegen urakkal szembeni kötelezettségek váltották fel, az új uraknak a parasztok feletti bírósági hatalma pedig bizonyára csak részleges volt. Általában az első uradalmak létrehozása sem jelentette még a parasztok használatában lévő föld megnyirbálását. Vélhetőleg különleges státusa volt Saaremaa szigetének, melynek lakói - legalábbis a 13. században - csak szerződéses alapon ismerték el korlátozott adófizetési kötelezettségüket és a lovagrend bírósági hatalmát.

Az új hatalom vidékre való eljutásának egyik első látható jele a lovagrendi várak hálózatának kiépítése volt. A lovagrend földjei a 14. század közepéig csak a déli és középső területekig, illetve részben a szigetekre nyúltak. A lovagrend területeit parancsnokságokra (komtuurkond) és helytartóságokra (foogtkond) osztották, melyek központja a lovagrendi vár volt. A várakat nem csupán a helyiek leigázására és a külső ellenség - elsősorban a litvánok és oroszok - távoltartására építették. Elsődleges feladatuk inkább a lovagrend belső szerkezetének megőrzése volt, illetve a rend pozícióinak védelme a többi helyi idegen hatalom köreiből támadó lehetséges ellenségekkel szemben. Ezen kívül a rend szabályai megkövetelték a tagoktól, hogy konventben éljenek; ezt a hagyományt a Szentföldről hozták magukkal, nem a helyi körülményeket szem előtt tartva alakították ki. A saare-lääne és tartui püspökségektől illetve a dán korona észak-észt földjeitől eltérően - ahol meghatározott személy (a püspök vagy a király) volt a hűbérúr - a Német Lovagrend hűbérisége korporatív volt, azaz a rend mint szervezet volt az uralkodó. A helyi livóniai mester csak a rend nagymesterétől kapott felhatalmazással tevékenykedhetett.

A Német Lovagrend tagjai elsősorban a Rajnamenti területekről és Vesztfáliából érkeztek Livóniába, utóbbiak főként a 15. század közepe után. Ekkor a Livóniában letelepedő vesztfáliaiak és rajnaiak között származási alapon éles konfliktus bontakozott ki, melynek eredményeként a korábban is kisebbségben lévő rajnaiakat gyakorlatilag kiszorították az országból.

A középkori Livónia sajátossága abban rejlett, hogy pl. a Német Lovagrend poroszországi területeitől eltérően a kolonizáció során ide nem érkeztek német parasztok. A parasztkolonizáció hiányát a kedvezőtlen éghajlattal magyarázták, illetve a társadalmi rétegződés fennmaradt helyi sajátosságaival, vagyis az erős szabadparaszti réteg hiányával.

A 13. század közepétől kezdve a helyi hűbérurak - különösen a saare-lääne-i püspök - támogatásával Svédországból és finnországi svédek lakta területekről telepesek érkeztek a nyugati és az északi, gyérebben lakott part menti területekre és a szigetekre is. A később parti svédeknek nevezett áttelepülők sok helyütt saját falvakat alapítottak és a 14. század közepén megvásárolták a használatba kapott földet, így már csak adófizetési kötelezettségük maradt a hűbérúr felé. Így alakult ki Észtországban az állandó svéd népesség, mely részben az 1940-es évekig megmaradt.

Ó-Livónia városainak születése és a kereskedelem fejlődése

Külön szót érdemel a városok keletkezése és hatásuk az ó-livóniai társadalmi, gazdasági és politikai helyzetre. Bár az észt területeken a 13. században több katonai-politikai és egyházi szempontból fontos település volt - Tallinn, Tartu, Otepää, Lihula, Haapsalu, Viljandi, Pärnu - ebben a periódusban város kialakulásáról szóló egyértelmű adatokról csak Tallinn és Tartu esetében beszélhetünk. Az említett települések közül távolabbi perspektívában többnek fekvése kedvezőtlennek bizonyult gazdasági és geopolitikai szempontból - Otepää például túlságosan közel esett a gyakran ellenséges orosz fejedelemségekhez, ellenben távol volt a vízi utaktól, Lihula pedig természeti adottságainál fogva nem volt alkalmas nagyobb hajók fogadására.

Mind Tallinn, mind Tartu esetében feltételezhető, hogy az eredeti városi jellegű település valamely erődítmény körül már a 13. század közepe tájára kialakult (Tallinnban a lovagrendi vár és a püspöki rezidencia, Tartuban a püspöki vár), bár e korai települések részletesebb leírásához nem állnak rendelkezésünkre pontosabb források. Észtország történetírásában felbukkan néhány merész feltételezés, melyek szerint a későbbi tallinni alsóváros helyén skandináv és orosz kereskedőudvarok voltak már jóval azelőtt, hogy a dánok 1219-ben a Tallinn alatti csatában legyőzték az észteket, erre azonban sem régészeti adatokból, sem írásos forrásokból nem találtak bizonyítékot.

Vélhetőleg mindkét város már a 13. század közepére megkapta a városi jogot, Tallinn a lübecki, Tartu pedig a rigai jogot tartotta magára nézve érvényesnek. A városi jog elkülönítette a város területét a többi adminisztratív egységtől, biztos jogi státust garantált a város lakóinak. Emellett összekötötte a várost a többi, ugyanazt a jogot használó várossal, így megkönnyítette érintkezésüket. Tallinnak az egész középkorban szoros kapcsolata volt Lübeckkel, mivel a lübecki tanács volt a legmagasabb bírósági fórum az összes, lübecki jogot használó város számára.

Tallinn és Tartu jólétének feltétele a kereskedelem fejlesztésének lehetősége volt, ami közvetlenül összefüggött ezen városok földrajzi fekvésével: Tartu a Nyugatról Pszkovba és onnan Novgorodig vezető szárazföldi és vízi úton helyezkedett el, Tallinn fekvése pedig az Észtország északi partvidéke mentén a Néva folyóhoz irányuló kereskedelmi útvonalon tette lehetővé a hajózás ellenőrzését. Az Oroszországgal - elsősorban Novgoroddal - folytatott kereskedelem már a keletre irányuló kolonizáció kezdetén felkeltette a német kereskedők érdeklődését. Mind Tallinn, mind Tartu számára létfontosságú volt, hogy közvetítőként részt vehessen az Oroszország és a Nyugat közti kereskedelemben, mivel egyik város sem alapozhatta fejlődését kizárólag helyi erőforrásokra. Az egész középkorban és részben az újkorban is többé-kevésbé ugyanazokkal az árucikkekkel kereskedtek. Oroszországból főként prémeket és viaszt szállítottak a Nyugatra, Észtországból gabonaféléket és lent, Nyugatról pedig sót, szöveteket, heringet, bort, fűszereket stb.

Az észt városok kereskedői és a mívesebb munkát végző kézművesek többnyire alnémet területekről származtak. A városok új polgárai között - különösen a kolonizáció kezdetén - nagy számban voltak Gotlandon keresztül érkezett német kereskedők. A város lakosságának nagy részét - felét, vagy még többet - észtek tették ki, mellettük voltak még finnek, svédek, oroszok és mások is.

A városok belső életéről a 13. században leginkább a városi jogok alapján alkothatunk képet: a városi jog védte a polgárok vagyoni érdekeit, különösen a gyámság alatt állók, azaz a kiskorúak és a nők jogait, szabályozta a perrendtartást és a kereskedés feltételeit, illetve határozott a város rendezettségét és tisztaságát érintő kérdésekben. A legfőbb büntetés a középkorban a pénzbírság volt, ritkábban testi fenyítés vagy száműzés. A 13-14. században a források még nem tesznek nemzetiségi alapon különbséget a város lakói között: a város közössége meglehetősen egységes lehetett.

Igen sajátos volt a város hűbérúrhoz fűződő viszonya. A hűbérurak egyfelől kedvezményeket, különösen kereskedelmi kedvezményeket (pl. vámmentesség) igyekeztek nyújtani a városoknak, hogy elősegítsék fejlődésüket, másfelől igyekeztek ellenőrzésük alá vonni a városok belső ügyeit. A dán kormányzók hatalma a tallinni alsóvárosban a 13. század folyamán egyre gyengült, és a következő hűbérúr, a Német Lovagrend livóniai ága már csak a 15. század végétől - 16. század elejétől tudott ismét jobban beleavatkozni a város dolgaiba. Tartuban a püspök időről időre belavatkozott a város jogrendjére vonatkozó kérdésekbe, ám ez legtöbbször csak konfliktust szült.

Ó-Livónia belpolitikai eseményei a 14. században. A György-nap éjszakai felkelés

A 14. század az észt történelemben a helyi hűbéresek közti súrlódások időszaka volt. Ez elsősorban a Német Lovagrend livóniai ága és a püspökök harcát jelentette a földekért illetve az érdekszférákért. A gyakran fegyveres összecsapásokba torkolló nézeteltérések az ország meghódításának idejére nyúltak vissza.

Észtország régebbi történelmének egyik legjelentősebb eseménye, melynek háttere mindmáig nagyrészt tisztázatlan, az idegen hatalommal szembeni legnagyobb észt megmozdulás, vagyis az 1343-1345 között zajló ún. György-nap éjszakai felkelés volt. A felkelés ismereteink szerint 1343. április 23-án, vagyis György-nap éjszakáján robbant ki a dánok uralma alatt álló észak-észt területen. A lovagrendi mester káplánjának, Bartholomeus Hoeneckének tulajdonított ún. Livónia újabb rímes krónikája szerint az észtek Padiséban kifosztották a ciszterciek kolostorát és megölték az ott tartózkodó szerzeteseket, majd országszerte tömegével gyilkoltak meg német származású vazallusokat. Az észtek négy vezért választottak maguk közül, akiket királyoknak hívtak. ( A király 'kuningas' szót már a hódítás elott átvették valamelyik germán nyelvből, ld. skandináv 'konung', ófelnémet 'kuning' - és az észtben kezdetben vezetőt vagy hadvezért jelentett.) A parasztok serege körülzárta Tallinnt, illetve Läänemaa tartományban a püspöki rezidenciát, Haapsalut. Ezzel egyidejűleg az észtek segítségért fordultak a Finn-öböl másik oldalán uralmon lévő svéd király képviselőihez, a turkui (Abo) és viborgi helytartóhoz, akik ígéretet tettek segédcsapatok küldésére.

Az észtek reménykedése a svéd katonai segítségnyújtásban azzal magyarázható, hogy a svéd állam, melynek abban az időszakban Finnország is a fennhatósága alá tartozott, hosszabb ideje érdeklődést mutatott a Balti-tenger keleti partvidéke iránt. Svédország beavatkozásában valószínűleg érdekelt volt az észak-észtországi hűbéresek legalább egy része is, akik a lovagrend erősödése és a dán királyi hatalom gyengülése láttán egyre jobban aggódtak saját jövőjük miatt. A György-nap éjszakai felkelést megelőzően Svédország - Dánia gyengeségét kihasználva már több, dán fennhatóság alatt álló területet is meghódított a skandináv félszigeten. 

A belpolitikai nehézségekkel küszködő Dániától nem lehetett gyors segítséget várni a tengeren túli provincia lecsendesítéséhez, Dánia tallinni kormányzója ezért a Német Lovagrend livóniai ága mesterének, Burchard von Dreilebennek küldte el segélykérő szavait, aki azidőtájt éppen Pszkov ellen viselt háborút a lovagrend hadseregével. Von Dreileben a keleti határon folytatott háborúzást félbeszakítva haladéktalanul útra kelt Tallinnba. Az észtek erre találkozóra küldték képviselőiket - a négy királyt - a lovagrendi mesterhez, melyre a paidei lovagrendi várban került sor. A tárgyalások során a felek összetűzésbe keveredtek, és az észtek vezéreit megölték. Ezt követően a lovagrend seregeivel vívott csatákban az észtek rendre vereséget szenvedtek, Tallinn és Harju-Viru vazallusai a lovagrendi mester védelme alá helyezték magukat, és az időközben tallinni portyára érkező turkui és viborgi helytartó hajóhada kénytelen volt visszafordulni.

A György-nap éjszakai események leírásai arra hívják fel a figyelmet, hogy a 14. század közepén az észtek még olyan politikai erő voltak, amellyel - akár a nemzetközi küzdőtéren is - számolni kellett, joggal reménykedhettek tehát a svéd beavatkozásában. A György-nap éjszakai felkelést a 14. században Európán átsöprő parasztfelkelés-hullám egyik epizódjának is tekinthetjük, melynek nem voltak egyértelmű és logikus gazdasági, politikai vagy vallási okai.

A források alacsony reprezentatív értéke miatt nem lehet pontosan meghatározni, mekkora csapást jelentett a felkelés Észtország területének gazdaságára és népességére. Egyes forrásokban még évekkel a felkelés leverése után is találni utalásokat az ország elnéptelenedésére és a végbement pusztításra. Az elnéptelenedést okozhatták mind az észtek, mind a németek emberveszteségei, nem beszélve a gazdasági tevékenység szüneteléséről a felkelés alatt. Elképzelhető, hogy a 14. század közepén tapasztalt visszaesésben szerepe volt az egész Európában kaszáló Fekete Halálnak, azaz a pestisnek is, bár az észt területekre vonatkozóan nincsenek adataink.

Elég nyilvánvaló, hogy az észt parasztság jogi helyzete a György-nap éjszakai felkelés leverésétől kezdve fokozatosan rosszabbodott. Ezzel egyidejűleg a vazallusok jogi helyzete stabilizálódott: az ún. Valdemar-Erik-féle hűbéri jog (VI. Erik Menved dán király által Észak-Észtország számára megfogalmazott jogi normák gyűjteménye) már 1315-ben szabályozta a hűbérúr és a vazallusok viszonyát és a perrendet, illetve biztosította a hűbérbirtokok férfiágon való öröklődését.

Lényeges politikai változás 1346-ban történt, amikor IV. Valdemar dán király eladta itteni birtokait a Német Lovagrendnek. Ez a lépés nem volt közvetlenül összefüggésben a György-nap éjszakai felkeléssel: a belpolitikai problémákkal és pénzhiánnyal bajlódó Dánia már több mint tíz éve komolyan fontolgatta, hogy lemond a fennhatósága alá tartozó észak-észtországi területekről. Az eladást követő évben a lovagrend nagymestere a rend livóniai ágának adta át a területet, ezzel egész Livóniában megerősödött a lovagrend pozíciója.

A városok fejlődése a 14-15. században. Egyházi élet a városokban

A Livónia nagy részét érintő problémák és csapások ellenére a városok folyamatosan fejlődtek. Tallinn lélekszáma gyors gyarapodásnak indult, kiépítették a várost védő erődítési rendszert és az utcahálózatot. A német városok mintájára a livóniaiakat is városi tanács irányította, mely a polgármesterből és a helyi kereskedőréteg elitjéből kikerülő tanácstagokból állt. A tanács volt a város legmagasabb bírósági fóruma, megszervezte a város kommunális gazdálkodását, szentesítette az ingatlan-, örökösödési és bérleti ügyleteket, illetve küldöttei útján képviselte a várost külpolitikai ügyekben - elsősorban más városokkal kereskedelmi kérdésekről folytatott tárgyalásokon. Figyelemre méltó tény, hogy a városi jog nem volt érvényben Tallinnban a Dómhegyen (kezdetben Dánia helytartójának, később a lovagrendnek a várában) sem Tartuban, a püspöki várban.

A 14. századtól kezdve fontos szerepet játszottak a városok életében a kereskedők és a kézművesek céhszövetségei és a vallási társaságok. Mind Tallinnban, mind Tartuban megalakult a kereskedők Nagy Céhszövetsége illetve a kézműveseket egyesítő kisebb céhek. A céhszövetségek statutumait, melyek szigorúan szabályozták az egyesület belső életét, külön részletességgel szólva a közös ünnepségekről és a vallási szertartásokról, jóvá kellett hagyatni a városi tanácccsal. Így a városlakók egyesületei folyamatosan a városvezetés ellenőrzése alatt álltak. Ugyanakkor a fontosabb kérdések megvitatásakor a tanács számolt a vagyonosabb városlakók egyesületeinek véleményével. A vallásos társaságokról nagyon kevés adat maradt fenn, némelyiknek csak a nevét tudjuk. (Szent Test, Mária, Anna, Jób, 10 000 lovag, Viktor, Gertrud, Rochus társasága). A foglalkozási alapon szerveződő korporációknak is volt vallásos funkciója.

Egész Európában egyedülálló jelenségnek számított a Livónia kereskedővárosaiban - Tartuban, Tallinnban és Rigában - megalakult Feketefejűek Társasága, melynek tagjai nőtlen kereskedők voltak. Valószínűleg a 14. század végén jött létre - elképzelhető, hogy az ún. kastélybeli feketefejűek mintájára, akik a lovagrendi és püspöki várakban szolgáló és védelmi feladatokat láttak el. A feketefejűek nevének eredete mindezidáig pontosabban nem tisztázott, valószínűleg azonban nincs összefüggésben a társaságnak a címerén is ábrázolt védőszentjével, a fekete bőrű Szent Mauritius-szal.

A 14. századtól kezdve egyre inkább a Hanza-szövetség határozta meg Livónia fontosabb kereskedővárosainak életét. A német kereskedővárosok szövetsége a 13-16. századig vezető szerepet játszott a Balti- és Északi-tengeren bonyolított áruszállításban, illetve a Novgoroddal folytatott kereskedelemben. Az észt területek városai közül Tallinn, Tartu, Viljandi és Pärnu volt tagja a Hanza-szövetségnek. Különösen Tallinn és Tartu járult hozzá a Hanza-politika érvényesülésének elősegítésével a kereskedelem fejlesztéséhez és védelméhez, elküldve követeiket a Hanza-városi napokra. A Hanza-szövetség egyik legjelentősebb vállalkozása az 1360-as években Dánia ellen viselt háború volt, melyre kiváltó oka az volt, hogy Dánia korlátozni akarta területein a Hanza-kereskedők privilégiumait. A háborút Dánia robbantotta ki Visby elfoglalásával és kifosztásával, amit egyúttal Svédország-ellenes akciónak is szántak. A Hanza-városok - köztük Tallinn is - a háború anyagi fedezetének előteremtéséhez az áthaladó áru után ún. font-vámot szedtek, illetve közös hajóhadat hoztak létre. A háború a szövetség győzelmével ért véget, Tallinn pedig még külön hasznot is húzott Visby hanyatlásából, mivel így nagyobb bevételhez juthatott az Oroszországgal folytatott tranzitkereskedelemből.

Livónia városai, különösen Tallinn gazdasági fejlődését a 15. század első felétől pontosabban lehet követni. Ez részben annak köszönhető, hogy a 15. századtól érezhetően megnőtt az írásos ügyintézés mértéke, vagyis jelentős mennyiségű forrásanyag maradt fenn ebből az időszakból - a városi tanács számla- és bérleti könyvei, más városokkal, - különösen a Hanza-szövetség tagjaival -, illetve a hűbérurakkal folytatott levélváltás. Ezekben a forrásokban jól megfigyelhető a város viszonylag nagy gazdasági és politikai önállósága.

A gazdasági növekedés tükröződött néhány figyelemreméltóbb vállalkozásban is. Az egyik ilyen volt a Szent Brigitta (Pirita) kolostor alapítása Tallinn közelében, 1407-ben. A kolostort Tallinn lakóinak kezdeményezésére hozták létre a Dél-Svédországban található vadstenai Szent Brigitta (Birgitta) anyakolostor mintájára, és elsősorban a kereskedők hajadon lányainak és özvegyeinek szánták. 1435-ben szentelték fel a kolostor templomát, mely méreteivel felülmúlta az addig épült összes tallinni templomot. A tallinni városfalakon belül már a 13. század közepétől volt egy másik apácakolostor, a ciszterciek által alapított Szent Mihály kolostor, de ennek lakói túlnyomórészt Harju-Viru nemesi családjaiból származtak. A Szent Brigitta kolostor alapítását tehát nemcsak a kereskedőréteg öntudatának növekedése, illetve a szentek kultusza 15. századtól kezdődő erősödésének jeleként értelmezhetjük, hanem arra irányuló törekvésként is, hogy megoldják a városlakók, elsősorban a kereskedőréteg egyik szociális problémáját: rangjukhoz illő életkörülményeket biztosítsanak az özvegyek és hajadonok számára.

Livónia egyházi életéről az erre vonatkozó, reformáció előtti időből fennmaradt dokumentumok kis száma miatt nem sokat tudunk. A 15. század második felére az észt területeken saját kolostoruk volt a cisztercieknek, (Padise, Kärkna, Tallinn, Lihula), dominikánusoknak (Tallinn ja Tartu), ferenceseknek (Tartu, Viljandi ja Rakvere) illetve az Augustinus regulái szerint élő Brigitta-rendieknek (Tallinn). Mint már szó esett róla, Észtországba soha nem jutottak el olyan Nyugat-Európában elterjedt szerzetesrendek, mint a benedek-rend vagy a karthauzi rend stb.

A templomok és az oltárok névadó szentjei után ítélve a középkorban Észtországban leginkább a Hanza-térségben népszerű szenteket, illetve a Német Lovagrend kedvelt szentjeit tisztelték (Szűz Mária, Miklós, György, Katalin, Antal, Barbara, Gertrud és mások). A városok vallási élete, miként a hétköznapi élet rendje is, a német városokéhoz volt hasonlatos. A céhek és vallási társaságok szorosan kapcsolódtak az egyházhoz, tagjaik közösen látogatták az istentiszteleteket, rendszerint egy vagy több oltárt illetve papot tartottak el, keresztekről és oltárfestményekről gondoskodtak a templomok számára. Gyakoriak voltak a kolduló rendek ellentétei a gyülekezeti papokkal, amire több analógiát találhatunk Nyugat-Európában. A szerzetesek népszerűsége a különböző néprétegek körében olykor hevesebb konfliktusokhoz vezetett, legismertebb közülük az ún tallinni iskolaviszály, melyben a dominikánusok és a székeskáptalan évtizedekig "harcoltak" az iskolatartás jogáért.

A városokban (a pontosabb adatok megint csak Tallinnból származnak) egyre inkább összefonódtak az egyház és a város általános pénzügyei. A városi polgárok vagy korporációk által a templomoknak adományozott pénzösszeget lekötötték kamatozni, és a kamatokat az adományozó által megjelölt célra fordították (papi helyek fenntartására, templomi eszközök beszerzésére, az adományozó valamely családtagjának eltartására stb). Mivel az ilyen jellegű pénzügyi műveletek csak a városi tanács jóváhagyása után léptek érvénybe, megnőtt a tanács kontrollja a város templomai felett.

Az észtek hitéletéről kevés adatunk van, de feltételezhető, hogy a katolikus egyház - legalábbis a városokban - meglehetősen nagy figyelmet fordított a nem-németekre. Tallinnban a város összes templomában és kolostorában az alnémet mellett észt nyelven is tartottak prédikációt. Valószínűleg más városokban is hasonló volt a helyzet, bár erről nincsenek egyértelmű adataink. Vidéken a középkorban még megmaradtak a pogány szokások (pl. a nem egyházi esküvők és temetések, illetve a természeti objektumok tisztelete), de a 15. századra erőteljesen összefonódtak a katolicizmussal. Ekkorra már az észtek nagy része is keresztény nevet viselt.

Ó-Livónia a 15. században: nemesség, papság, parasztság

Míg a 14. századot Livónia fő hatalmainak nagyobb nézeteltérései jellemezték, melyek - különösen a lovagrend és Riga városának konfliktusai - gyakran fegyveres összetűzésekbe torkollottak, a 15. századot Livónia konszolidálódása és a rendek közötti különbségek megszilárdulása időszakának tarthatjuk. Az észtek politikai szerepe egyre csökkent.

A 15. század 20-as-30-as éveitől egyre következetesebben megtartották Livóniában a rendi országgyűléseket. Ezek a lovagrendi mester, a lovagrendi várak parancsnokai és helytartói illetve a lovagrend más tisztségviselői, magasrangú egyházi személyiségek, valamint Tallinn, Tartu és Riga képviselőinek egymás közti tanácskozásai voltak, melyeken az egész országot érintő politikai, gazdasági és egyházi kérdéseket vitatták meg. Ebben az időszakban a livóniai hatalmak egyre növekvő érdeklődést mutattak az egyházi élet rendszabályozása iránt. A fontosabb egyházi pozíciók betöltésének kérdése politikai szempontból természetesen soha nem volt érdektelen, most azonban egyre többet foglalkoztak az egyházi élet mindennapos problémáival is. A hatalom egyházi és világi birtokosai is hatékonyabb gyülekezeti munkát és puritánabb életmódot kezdtek követelni a papoktól, továbbá a nép nyelvének ismeretét. Nem volt semmi szokatlan az effajta követelésekben - a katolikus egyház már a Karolingok idején, illetve később, a 10-11. századi hullámvölgyből való kilábalás után ismét a munka hatékonyságának növelését és műveltségi szintjük emelését várta el a lelkipásztoroktól. Livóniában ezek a kérdések valószínűleg a 13-14. század belpolitikai nehézségei miatt nem jelentkeztek eddig ilyen élesen.

Livónia politikai erőinek viselkedését az egész középkorban meghatározta az a kívánság, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben ellenőrzésük alá vonják a helyi egyház ügyeit. A Német Lovagrend és a helyi püspökök közti nagyobb nézeteltérések gyakran a lovagrendnek azon törekvéséből eredtek, hogy inkorporálja a püspökségeket, vagyis olyan helyzetet teremtsen, ahol a püspök a lovagrend tagja. A rigai érsekségben sikerült is elérni ezt a 14. század végére, a tartui püspökségben azonban nem. A tallinni püspöki székért folyó csatározás majdnem a 15. századig elhúzódott, és a lovagrend nem is ért el végleges sikert.

Míg a 13. században a pápák próbáltak aktívan beleavatkozni Livónia belügyeibe, a 14-15. században a pápai kúria már nem mutatott közvetlenül érdeklődést a terület iránt. A Német Lovagrend és a helyi püspökök konfliktusaiban az érintett feleknek szükség esetén szinte kivétel nélkül maguknak kellett kérni a pápai kúria közbeavatkozását (Rómában lakó megbízottjaikon keresztül). Ezt bizonyos tekintetben Livónia fokozatos provincializálódásának jeleként lehet értelmezni - az országot meghódító erők a 13. században, és talán még a 14. század első felében is szoros kapcsolatban álltak a kor meghatározó politikai és egyházi tényeőivel (Német-Római császár, pápák és legátusaik), a 15. századra azonban új politikai dominánsok jöttek létre Európában, és Livónia egyre inkább háttérbe szorult. Ez a tendencia nem volt érvényes a Hanza-szövetség városaira, melyek a livóniai háború kezdetéig élvezték a Hanza általános fejlődésének és a kiterjedt nemzetközi kapcsolatoknak a gyümölcseit.

A 15. század során folyamatosan nőtt a parasztok függősége. Míg a 13-14. században többnyire csak adókra és a földesúr bírói hatalmára korlátozódott, a 15. század folyamán az egyházi és a világi hűbérurak is több olyan döntést hoztak, melyekkel akadályozták a parasztok szökését, illetve biztosították a szökött parasztok kiadatását. A század végétől kezdve már vannak adatok parasztok eladásáról és cseréjéről földdel együtt, illetve anélkül. Ez nem jelenti azt, hogy a parasztok között nem lett volna rétegződés. A lovagrendi időszak végére volt még néhány észt kishűbéres, ők azonban egyre inkább kezdtek beleolvadni a szabadparaszti rétegbe. Utóbbiaknak nem volt saját tanya birtoklásához szükséges birtoklevele, és pénzzel vagy részben terménnyel is meg kellett váltaniuk adófizetési és robotvégzési kötelezettségüket. A parasztok többsége azonban a 16. század elejére röghöz kötötté, vagyis jobbággyá vált.

A városok általában vonakodtak kiadni a szökött parasztokat, mivel a tartósan alacsony népszaporulat miatt folyamatosan új munkaerőre volt szükség. Bár a városi elitet mindenütt a németek alkották, az észtek aránya is viszonylag nagy volt. Míg a 14. században még észtek is lehettek városi polgárok, a 15. században egyre inkább korlátozni kezdték a polgári státusz elnyerését, főként a polgári adó emelésével. Az észtek pozíciója a városokban rosszabbá vált, párhuzamosan a parasztok jogi helyzetének romlásával vidéken.

Hitélet a középkor végén. Reformáció

Livónia történetében a 16. század első felének fontosabb kulcsszavai az egyházi életben a reformáció, a külpolitikában az oroszokkal való viszony, a belpolitikában pedig Wolter von Plettenberg lovagrendi mester tevékenysége.

A 16. század elejétől nehézségek jelentkeztek a katolikus egyház belső életében. A hitélet késő középkori megélénkülését kihasználva próbáltak új egyházi intézményeket létrehozni, számottevő eredmény nélkül. 1520 körül Narvában belefogtak egy dominikánus kolostor alapításába, az építési munkálatok azonban olyannyira elhúzódtak, hogy a reformáció miatt a kolostor igazából már el sem kezdhette tevékenységét. A század első évtizedében napirenden volt egy ferences-rendi kolostor alapítása is Tallinnban, az akció fő kezdeményezője a Harju-Viru lovagság volt (a gondolat tulajdonképpen már a 14. század első felében megszületett), a tallinni városi tanács azonban szembehelyezkedett a kolostor alapításával, és a maga részéről Szent Anna néven apácakolostort kívánt létrehozni a városi polgárok leánygyermekei számára. Végül sem az egyik, sem a másik terv nem valósult meg. Adataink vannak arról, hogy Tallinnban a városlakók egy része rossz szemmel nézte a dominikánusok túlzott kapzsiságát, azt azonban nem tudjuk, hogyan viszonyultak a kolostorokhoz Észtország más részein.

A Németországból útjára induló reformáció tanai meglehetősen gyorsan eljutottak Livóniába - már az 1520-as évek elején megkezdték tevékenységüket az első lutheránus prédikátorok -, maga a folyamat azonban több évtizednyi hosszúságúra nyúlt. Bár az egyház szervezetét a század második felére sikerült átalakítani, az emberek vallásos meggyőződését csak nagyon lassan lehetett megváltoztatni.

A nemesség és a lovagrend általában a katolikus intézményeket támogatta, a városok viszont a lutheránus prédikátorokkal rokonszenveztek, akik 1523-tól folyamatosan kezdtek tevékenykedni Tallinnban és Tartuban. 1524 őszén Tallinnban, illetve 1525 elején Tartuban ún. képrongálásokra került sor, melyek során a gyülekezeti templomok és kolostorok mellett a kanonokok lakóházait is kifosztották. A képrongálás nem annyira a vallásos érzelmek komolyabb kifejeződése, mint inkább az izgatással szított indulatok kiélése volt, melyben az alacsonyabb néprétegek és a feltüzelt fiatalabb kereskedők vettek részt (a Feketefejőek mind Rigában, mind Tallinnban és Tartuban lelkes pártolói voltak a reformációnak, Rigában és Tallinnban közvetlenül is részt vettek a képrongálásokban). Livóniában rendkívül gyenge volt a reformáció ideológiai táptalaja, és az egyházi élet átszervezésének főbb okai inkább gazdasági jelleguek voltak.

A képrongálások után a városokban hozzáfogtak az egyházi élet átalakításához - a városi tanács nyilvántartásba vette a templomok vagyonát, kényszerítette a kolostorokat és a gyülekezeti templomokat lutheránus prédikátorok fogadására illetve fokozatosan elkezdték átszervezni a gyámsági rendszert. Létrehozták az ún. szegények kasszáját, melynek alapját a katolikus egyház korábbi bevételei, pl. bérleti díjak képezték. A katolikus püspökök és a székeskáptalanok eleinte még hivatalban maradtak, és vidékre sem értek el olyan gyorsan a lutheránus átszervezések. Rigában a városi tanács kezdeményezésére feloszlatták a dominikánusok és ferencesek, Tallinnban a dominikánusok, illetve Tartuban a dominikánusok, ferencesek és terciáriusok apácakolostorait (ezek a lépések radikálisabbak voltak, mint Németország lutheránus részén, ahol számos kolostornak sikerült a 18-19. századig megmaradnia). Livónia többi kolostora a 16. század második felében kitört livóniai háborúig működött, a tallinni női cisztercita kolostor pedig csak a 17. század harmadik évtizedében zárta be kapuit.

Hogy milyen módon és milyen ütemben zajlott a lutheránus egyházrend meggyökereztetése vidéken, nehezen követhető. A század vége előtt valószínűleg nem került sor nagyobb változtatásokra. Németországtól eltérően a livóniai parasztság körében semmiféle hatást nem váltott ki a reformáció, az észt nép hiedelemvilágában még az újkorban is fellelhetők voltak a pogány-katolikus szinkretizmus vonásai. Része volt ebben az 1558-ban kitört livóniai háborúnak is, amely vidéken lerombolta a lutheránus egyház első, még törékeny építményét, és lehetetlenné tette a rendszeres lelkipásztori munkát.

A reformáció térnyerése után a katolikus papság kiszorításával és a bevándorolt prédikátorok tevékenységével összefüggésben teljesen háttérbe szorulhatott a lelkipásztorok körében az észt nyelv elsajátítása fontosságának hangsúlyozása - hiszen az újonnan érkezett lutheránus lelkészek semmilyen ismerettel nem rendelkeztek az itt élő népről és annak nyelvéről sem. 1535-bol fennmaradt egy töredék az első észt nyelvu nyomtatványból, az ún. Wanradt-Koell - katekizmusból, melyben párhuzamosan szerepel az észt és a közép-alnémet nyelvű szöveg, ezt azonban még nem tekinthetjük bizonyítéknak arra nézve, hogy növekedett volna az észt nyelv tényleges szerepe az egyházi életben. A korábbi keltezésű írásos szövegek hiánya nem jelenti automatikusan azt, hogy a reformáció előtt sokkal kevesebbet használták volna az észt nyelvet. A katolicizmus idején egész Európában megszokott volt, hogy pl. a prédikáció szövegét latin nyelven jegyezték fel, ténylegesen azonban a nép nyelvén adták elő. A Wanradt-Koell-katekizmus is csak egyedi példa, az észt nyelvu írásos szövegek inkább csak a 17. században terjedtek el szélesebb körben.

A késő középkori Ó-Livónia a külpolitikai küzdőtéren. Kapcsolat Oroszországgal

A 15. század végén és a 16. század elején feszültebbé vált a viszony Oroszországgal. Ez volt az az időszak, amikor Oroszország Moszkva nyomására a részfejedelemségek egykori konglomerátumából egységes állammá kezdett formálódni. A moszkvai nagyfejedelmek saját birodalmukhoz csatolták a többi orosz fejedelemséget, és 1480-ban az oroszok végleg felszabadultak az Oroszország nagy részét a 13. században leigázó tatár-mongolok uralma alól is. Moszkva 1478-ban elfoglalta a novgorodi feudális köztársaságot, 1510-ben pedig az észt területekkel közvetlen határos pszkovi fejedelemséget kebelezte be. 1494-ben III. Iván moszkvai nagyfejedelem Novgorodban bezáratta a Hanza kereskedőfiókját, ezzel döntő csapást mért a Hanza keleti kereskedelmére, ami egyúttal az észt városok, mindenekelőtt Tallinn és Tartu súlyának számottevő csökkenését vonta maga után a tranzitkereskedelemben.

Ugyanabban az évben Wolter von Plettenberg lett a Német Lovagrend livóniai ágának nagymestere, aki képes volt Ó-Livónia erőit egy táborban felsorakoztatni és sikeres harcra vezetni a továbbnyomuló oroszok ellen. Az 1501-ben kezdődött háború, melyet a történetírás Plettenberg háborújának nevezett el, 1502-ben érte el csúcspontját a Szmolino-tó partján lezajlott ütközettel, melyben az orosz seregek vereséget szenvedtek. A katonai siker több évtizedre stabilizálta Livónia viszonyát Moszkvával: az 1503-ban kötött fegyverszünetet a továbbiakban néhány évente újra és újra meghosszabbították, egészen a livóniai háború kezdetéig.

Plettenberget Ó-Livónia egyik legtehetségesebb politikusának tartják, akinek már hivatalba lépésétől fogva megmutatkoztak nyilvánvaló ambíciói, hogy a Német Lovagrend livóniai ágának korporatív hűbériségét személyes hatalmává változtassa. Ezen törekvései 1525-ben váltak valóra, amikor a Német Lovagrend nagymestere 4000 aranyforintért ért eladta Livóniát Plettenbergnek. Ennek feltétele a Német Lovagrend és a nagymester intézményének gyengülése volt Poroszországban, mely a lovagrendnek a 15. században a lengyel-litván egyesített seregektől elszenvedett vereségeivel, illetve a nyugat-porosz területek 1466-ban Lengyelországhoz történő csatolásával vette kezdetét. 1526-ban Plettenberg fejedelmi címet és szavazati jogot kapott a német birodalmi gyűlésen. Ettől fogva a lovagrend livóniai területeit végérvényesen a Német-Római Császárság részének lehetett tekinteni.

Plettenbergi politikájának fő célja az volt, hogy megvédje az országot a külső ellenséggel, elsősorban az oroszokkal szemben. Támogatta a szabadparaszti rend kialakulását, hogy az új rétegnek hasznát vehesse a háborúzásban. Másfelől Plettenberg idejében érezhető volt a parasztság helyzetének rosszabbodása is. Míg az 1501-1502-es, oroszokkal vívott háborúban még sok paraszt harcolt a lovagrend seregében, 1507-ben már megtiltották számukra a fegyverviselést.

Plettenberg 1535-ben bekövetkezett halála után a lovagrend mestereinek nem sikerült többé megakadályozni a belső konfliktusok kitörését. Csökkent az ország védelmi erejének megőrzésére irányuló általános figyelem és a livóniai háború kitörésekor a helyi hűbérurak nem voltak megfelelően felkészülve az előttük álló eseményekre. Megvolt a szerepe ebben a lovagrendi állam sajátosságainak is: míg a Német Lovagrend többi területén a 16. század elejére átalakult a rend struktúrája illetve a részben összeolvadt világi intézményekkel, Livóniában szerkezete középkori alakjában maradt fent. Ez a fajta hatalmi szervezet a centralizált szomszédos államok mellett mind politikai, mind katonai tekintetben idejét múltnak bizonyult, és a lovagrend livóniai háborúban elszenvedett gyors vereségének egyik okozója is lett.