 |
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||
ÉSZTORSZÁG RÖVID TÖRTÉNETE A mai Észtország területének első lakói közvetlenül az utolsó jégkorszak jégtakarójának eltűnése után, kb. 11 000 évvel ezelőtt jelentek meg a területen. Mivel ettől az időtől kezdve megszakítás nélkül létező települések és kultúrák nyomaira bukkantak, az észteket Európa leghosszabb történelmű népének tarthatjuk.
A Kr.e. 2000 év táján az addig vadászattal és halászattal foglalkozó népek fokozatosan áttértek a földművelésre és az állattenyésztésre: a mai észt területek párezer évre - a téli gabonák elterjedéséig - Európa legészakibb gabonatermelő vidéke lett. Már ebben az időben kitűnt a terület kedvező fekvése Európa északi részének kereskedelmi csomópontjában, ami a skandináv "arany" bronzkoprban (Kr. e. 1800-500 körül) még nyilvánvalóbb lett. A Krisztus születése körüli időkből származnak az első írásos emlékek a Balti-tenger keleti partvidékén élő népekről, akik közös neve - a latin aestii - az északi germán "keletet" jelölő szavából származik. A Kr. u. 1. évezred első felének békés fejlődésére északon is a népvándorlások tettek pontot: a mai Észtország területét élénk hajóforgalom és a települések erődítése jellemezte. Az évezred végére - a viking korszakban - a mai Észtországból és azon keresztül az orosz területekre, Közép-Ázsiába és Konstantinápoly felé hatoltak a kereskedelmi utak, az észtek ellenségként és szövetségesként bekerültek a skandináv sagákba és a runakövekre.
A 10.-11. században Skandináviában és a Kijevi Oroszországban megszilárdult kereszténység hatása az akkori Észtországban is megjelent, bár a szomszédok hódító seregeit sikerült visszaverni: 1061-ben menekülni kényszerültek a Tartut elfoglaló oroszok és 1187-ben "keleti pogányok" (észtek?) megsemmisítették a korai svéd állam fővárosát, Sigtunát. Ugyanebben az időben az észtek tevékenysége nem csak kifelé irányult: a 11.-13. században kiterjedt belső kolonizáció zajlott, aminek keretében szántók foglalták el a az erdőségek helyét. Körülbelül ebből az időből származik a mai településszerkezet alapja. A népesség száma a jégkorszakot követő közel ezer főről 150 000-re nőtt. A 12. század végén érkeztek meg a balti területekre a német kereskedők. Az ő és a katolikus misszionáriusok tevékenységéből nőtt ki a következő század elejének keresztes hadjárata a Balti-tenger keleti partján élő utolsó európai pogány népek leigázására. A Dániából és Észak-Németországbó kiinduló keresztes hadjárat több, mint 20 évig tartott, az észt területeket Szűz Máriának ajánlották. A hódítók eleinte megelégdtek adófizetői és vazallusi szerződések begyűjtésével, ami a helyi vezető réteg elnémetesedésével járt - a 19. századig az észtek parasztokká, majd jobbágyokká vátak saját földjükön. Az észak- európai alnémetnyelvű kultúrtérbe került észt területeken egységes állam nem alakult ki. A helyi hűbérurak - a Német Lovagrend Livóniai szárnya, a püspökök, ezek vazallusai és a városok - között folyamatosak voltak az összetűzések, amik több belső háború kirobbanásához vezettek.
Ugyanakkor az o-livóniai területek Hanza Szövetséghez tartozó városai folyamatosan gazdagodtak, ezen városokon keresztül jutott el a 16. század elején a területre a reformáció. Vidéken az új tanítás lassan terjedtek, a katolicizmussal keveredett ősi hitbéli meggyőztődés még évszázadokon keresztül életerős maradt. Különösen fontos volt, hogy a lutheri egyház a nép nyelvén prédikált, kiemelten fontosnak tartotta az iskoláztatást. A 16. és 17. század fordulóján az oroszok, a léengyelek és a svédek között Ó-Livónia birtoklásáért kitört a livóniai háború, amivel együtt érkező éhínség és pestis magával ragadta a terület lakosainak több, mint felét. A 17. század elején Estland tartományt megszerző svédek egy sor új rendelkezést vezettek be az észt területeken, többek között megteremtették az észt tannyelvű tanyasi iskolák hálózatát is. Ez, valamint a német származású földesurak hatalmának megtörési kisérletei miatt az észtek mint "régi szép svéd időkre" emlékeznek erre az időszakra. 1695-1697 között az észt területeken gabonavész pusztított, amit a lakosság ötödét elpusztító éhínség követett. 1700-ban új iga kezdte sorvasztani az országot: I. Péter nagy arőőkel fogott bele Moszkva régi álmának megvalósításába, hogy "ablakot nyisson Európára". Az 1710-ig tartó északi háború észt területekre vezetett hadjáratait ismét pestisjárvány követte, ami a népességszám katasztrofális csökkenéséhez vezetett: az Oroszországhoz csatolt területen a háború előtti népesség alig harmada élt.
Az Orosz Birodalom részévé vált területeken nem változott meg a helyi közigazgatási, vallási és jogrend. Az orosz balti különrend nagyvonalaiban a 19. század második feléig, egyes elemeiben egészen 1917-ig érvényben maradtak. Megmaradt a helyi nemesi önkormányzat, a német nyelvű ügyintézés és a lutheránus hit. A jobbágyság a német nemesség rendelkezése alá került, a svéd időkben valamelyes enyhülő röghözkötöttség újból megszilárdult, ezúttal a lehető legdrámaibb formában. A 19. század elején eltörölték a jobbágyságot, majd az ugyanezen századben megkezdődött nemzeti ébredési időszak az észtek oktatási helyzetének és általános létviszonyainak gyors javulását hozta maga után: kialakult a saját nyelvű kulturális környezet. A század vége felé a nemzeti ébredés egyre radikálisabb vonásokat öltött, amit az orosz vezetés által Finnországban Lengyelországban és a balti provinciákban megvalósított oroszaosítási politika váltott ki. A nemzeti mozgalomhoz egész Észak-Észtország és az addigra a cári birodalom egyik legfontosabb nyugati kikötőjévé vált Tallinn is csatlakozott.
Az első világháborút közvetlenül megelőző időszakban Észtotrszágban közel egymillió fő élt, ennek kb. 90%-a észt nemzetiségűnek vallotta magát. Közel 200 000 észt a határokon túl élt: elsősorban Oroszországba vándoroltak ki, ahol nagy számban alakultak ki életerős, saját iskolával, templommal és a társasági élettel rendelkező települések. Az első világháborút követő forradalmi eseményekben megroppant Orosz Birodalom 1918. február 24-én lehetőséget adott az Észt Köztársaság kikiáltására. Az 1918-20. között zajló szabadásgharcban az észtek visszaverték az orosz kommunisták és a Landeswehr - a balti-németek véderejének - támadásait.
A közép- és kelet-európai fiatal demokráciákhoz hasonlóan Észtország is sikeresen építette ki nemzeti államát. 1921-ben csatlakozott a Népszövetséghez. Az alig több, mint 20 évig tartó függetlenség során átszervezték a mezőgazdaságon alapuló gazdaságot, kialakították az állami kormányzati szerveket és a saját nyelvű kultúra, oktatás és tudomány feltételeit. Az 1939-ben kötött Hitler-Sztálin paktum titkos záradékában a náci Németország vezetői Észtországot a Szovjetuniónak vetette, ugyanebben az évben megjelentek az ország területén az első szovjet katonai bázisok. A moszkvai széleskörű háborús fenyegetések hatására 1940-ben bábkormányt eröltettek Észtországra, majd a Szovjetunióhoz csatolták.
Közvetlenül a második világháború hadi cselekményinek észt területekre jutása előtt bebörtönöztek és a Szovjetunióba deportáltak 10 000 szovjetellenes tevékenységgel vádolt észtet. Az 1941. nyarán Észtországot elfoglaló német egységek 1944-ig megszállva tartották az országot. Ugyanezen év őszén az előrenyomuló vörös hadsereg elől Svédországba, Finnországba és Németországbe menekült többezer észt család. Észtország a háborúban elveszítette nemzeti kisebbségeit: a nácik elhurcolták a zsidókat, a szovjet hadsereg elől elmenekültek a nyugati partvidéket benépesítő svédek.
1949-ben Moszkva az emberi jogokat, de saját törvényeit is figyelmen kívül hagyva Szibériába deportált több, mint 20 000 embert, többségükben nőket és gyerekeket. A szovjet-ellenes belső ellenállás az '50-es évekig folytatódott az észt erdőségekben. A sztálini terror végének megegyezéssel az 1956-os évet tartják: ebben az évben kezdődött meg a szibériába deportáltak tömeges visszatérése Észtországba. Ha a második világháború előtti deportálás elsősorban az Észt Köztársasághoz hű állami vezetőket és értelmiségieket érintette, akkor az 1949-es deprtálás célja a szovjet-ellenes belső mozgalom társadalmi bázisának megszüntetése és a kényszerkollektivizálások - a kolhozok létrehozásának - megalapozása volt. Az 1940-es évek végén, '50-es évek elején alapított, valójában gazdátlan mezőgazdasági szövetkezetek az életképesség határán vegetáltak. Az észt kolhozok felvirágzása a hruscsovi "olvadás" időszakában két feltételre vezethető vissza: a háború előtti magángazdaságokban felnőtt emberek dolgosságára és a hatalmas össz-szovjet energia- és nyersanyag-felhasználáson. A mezőgazdasági fellendülés a vidéki családok gazdasági erejének növekedését hozta magával: Litvánia, Lettország és Észtország volta a Szovjetunió egyedüli tagállamai, ahol a mezőgazdasági dolgozók jövedelme meghaladta a városi lakosokét. A mezőgazdaság átalakítása és a nagyipar eröltetett fejlesztése szorosan kapcsolódott az oroszosítási politikához: az Észtországban alapított bányákban szükséges munkaerőt és a feldolgozóipar alapanyagait a Szovjetunió más területeiről hozták. A késztermékek nagyrésze a Szovjetunióba került, az észt területeken legtöbbször csak a hulladék maradt.
Mindettől függetlenül Észtország, Lettország és Litvánia megőrizte nemzeti identitását. Nagy szerepe volt ebben az észt nyelvnek, ami nem csak a nemzeti ellenállási gondolat hordozója, de szimbóluma is volt. Az oroszsosítási kisérletek ellenére sikerült Észtországban megőrizni az észt nyelvű oktatás teljes struktúráját az óvodától egészen az egyetemig. Szintén lélegzethez juttatta Észtország lakóit az Észak-Észtországot lefedő finn televízió és rádió és az egész ország területén fogható Szabad Európa és Amerika Hangja rádiók. Az 1980-as évek elején az egyre fokozódó oroszosítással szemben általános ellenállás bontakozott ki, amit a diákmozgalmak és tüntetések fokoztak. A diákok büntetése ellen tiltakozva 40 észt értelmiségi nyílt levelet juttatott el a helyi és össz-szovjet médiához. Természetesen a levelél nem került közlésre, az aláírókat megpróbálták ellehetetleníteni, de az akció szélesebb csendes ellenállási mozgalmat indított, aminek sajátos lökést adott a moszkvai központi hatalom lazasága az észt környezeti problémákkal szemben. A környezeti ártalmak napvilágra kerülésével a '80-as évek közepén általános észt ellenállási mozgalom alakult ki, ami közvetlenül is előidézte a Szovjetunió bomlását és az Észt Köztársaság függetlenségének újbóli kikiáltását 1991. augusztus 20-án. |
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||
){kind=small}
){kind=small}
){kind=small}
){kind=small}
){kind=small}
){kind=small}
){kind=small}
){kind=small}
){kind=small}