ÉSZTORSZÁG RÖVID TÖRTÉNETE
A mai
Észtország területének első lakói közvetlenül az utolsó jégkorszak
jégtakarójának eltűnése után, kb. 11 000 évvel ezelőtt jelentek meg a területen.
Mivel ettől az időtől kezdve megszakítás nélkül létező települések és
kultúrák nyomaira bukkantak, az észteket Európa leghosszabb történelmű népének
tarthatjuk.
 |
Jávorszarvas szarvából beékeléssel
készített kőbalta |
 |
|
A Kr.e. 2000 év táján az addig vadászattal és halászattal
foglalkozó népek fokozatosan áttértek a földművelésre és az állattenyésztésre:
a mai észt területek párezer évre - a téli gabonák elterjedéséig - Európa
legészakibb gabonatermelő vidéke lett.
Már ebben az időben kitűnt a terület kedvező fekvése Európa
északi részének kereskedelmi csomópontjában, ami a skandináv "arany"
bronzkoprban (Kr. e. 1800-500 körül) még nyilvánvalóbb lett.
A Krisztus születése körüli időkből származnak az első írásos
emlékek a Balti-tenger keleti partvidékén élő népekről, akik közös neve - a latin
aestii - az északi germán "keletet" jelölő szavából származik.
A Kr. u. 1. évezred első felének békés fejlődésére északon is
a népvándorlások tettek pontot: a mai Észtország területét élénk hajóforgalom
és a települések erődítése jellemezte. Az évezred végére - a viking korszakban -
a mai Észtországból és azon keresztül az orosz területekre, Közép-Ázsiába és
Konstantinápoly felé hatoltak a kereskedelmi utak, az észtek ellenségként és
szövetségesként bekerültek a skandináv sagákba és a runakövekre.
 |
Al-Idrisi észt területeket ábrázoló
térképe, 1154-ből |
 |
|
A 10.-11. században Skandináviában és a Kijevi Oroszországban
megszilárdult kereszténység hatása az akkori Észtországban is megjelent, bár a
szomszédok hódító seregeit sikerült visszaverni: 1061-ben menekülni kényszerültek
a Tartut elfoglaló oroszok és 1187-ben "keleti pogányok" (észtek?)
megsemmisítették a korai svéd állam fővárosát, Sigtunát.
Ugyanebben az időben az észtek tevékenysége nem csak kifelé
irányult: a 11.-13. században kiterjedt belső kolonizáció zajlott, aminek keretében
szántók foglalták el a az erdőségek helyét. Körülbelül ebből az időből
származik a mai településszerkezet alapja. A népesség száma a jégkorszakot követő
közel ezer főről 150 000-re nőtt.
A 12. század végén érkeztek meg a balti területekre a német
kereskedők. Az ő és a katolikus misszionáriusok tevékenységéből nőtt ki a
következő század elejének keresztes hadjárata a Balti-tenger keleti partján élő
utolsó európai pogány népek leigázására. A Dániából és Észak-Németországbó
kiinduló keresztes hadjárat több, mint 20 évig tartott, az észt területeket Szűz
Máriának ajánlották. A hódítók eleinte megelégdtek adófizetői és vazallusi
szerződések begyűjtésével, ami a helyi vezető réteg elnémetesedésével járt - a
19. századig az észtek parasztokká, majd jobbágyokká vátak saját földjükön.
Az észak- európai alnémetnyelvű kultúrtérbe került észt
területeken egységes állam nem alakult ki. A helyi hűbérurak - a Német Lovagrend
Livóniai szárnya, a püspökök, ezek vazallusai és a városok - között folyamatosak
voltak az összetűzések, amik több belső háború kirobbanásához vezettek.
 |
A narvai Hermann-erőd |
 |
|
Ugyanakkor az o-livóniai területek Hanza Szövetséghez tartozó
városai folyamatosan gazdagodtak, ezen városokon keresztül jutott el a 16. század
elején a területre a reformáció. Vidéken az új tanítás lassan terjedtek, a
katolicizmussal keveredett ősi hitbéli meggyőztődés még évszázadokon keresztül
életerős maradt. Különösen fontos volt, hogy a lutheri egyház a nép nyelvén
prédikált, kiemelten fontosnak tartotta az iskoláztatást.
A 16. és 17. század fordulóján az oroszok, a léengyelek és a
svédek között Ó-Livónia birtoklásáért kitört a livóniai háború, amivel együtt
érkező éhínség és pestis magával ragadta a terület lakosainak több, mint felét.
A 17. század elején Estland tartományt megszerző svédek egy sor új rendelkezést
vezettek be az észt területeken, többek között megteremtették az észt tannyelvű
tanyasi iskolák hálózatát is. Ez, valamint a német származású földesurak
hatalmának megtörési kisérletei miatt az észtek mint "régi szép svéd
időkre" emlékeznek erre az időszakra. 1695-1697 között az észt területeken
gabonavész pusztított, amit a lakosság ötödét elpusztító éhínség követett.
1700-ban új iga kezdte sorvasztani az országot: I. Péter nagy arőőkel fogott bele
Moszkva régi álmának megvalósításába, hogy "ablakot nyisson Európára".
Az 1710-ig tartó északi háború észt területekre vezetett hadjáratait ismét
pestisjárvány követte, ami a népességszám katasztrofális csökkenéséhez vezetett:
az Oroszországhoz csatolt területen a háború előtti népesség alig harmada élt.
 |
Az I. Péter alapította Kadriorg
kastély |
 |
|
Az Orosz Birodalom részévé vált területeken nem változott meg a
helyi közigazgatási, vallási és jogrend. Az orosz balti különrend nagyvonalaiban a
19. század második feléig, egyes elemeiben egészen 1917-ig érvényben maradtak.
Megmaradt a helyi nemesi önkormányzat, a német nyelvű ügyintézés és a lutheránus
hit. A jobbágyság a német nemesség rendelkezése alá került, a svéd időkben
valamelyes enyhülő röghözkötöttség újból megszilárdult, ezúttal a lehető
legdrámaibb formában.
A 19. század elején eltörölték a jobbágyságot, majd az ugyanezen
századben megkezdődött nemzeti ébredési időszak az észtek oktatási helyzetének
és általános létviszonyainak gyors javulását hozta maga után: kialakult a saját
nyelvű kulturális környezet. A század vége felé a nemzeti ébredés egyre
radikálisabb vonásokat öltött, amit az orosz vezetés által Finnországban
Lengyelországban és a balti provinciákban megvalósított oroszaosítási politika
váltott ki. A nemzeti mozgalomhoz egész Észak-Észtország és az addigra a cári
birodalom egyik legfontosabb nyugati kikötőjévé vált Tallinn is csatlakozott.
 |
"Kalevipoeg" - nemzeti eposz,
1862 |
 |
|
Az első világháborút közvetlenül megelőző időszakban
Észtotrszágban közel egymillió fő élt, ennek kb. 90%-a észt nemzetiségűnek
vallotta magát. Közel 200 000 észt a határokon túl élt: elsősorban Oroszországba
vándoroltak ki, ahol nagy számban alakultak ki életerős, saját iskolával, templommal
és a társasági élettel rendelkező települések.
Az első világháborút követő forradalmi eseményekben megroppant
Orosz Birodalom 1918. február 24-én lehetőséget adott az Észt Köztársaság
kikiáltására. Az 1918-20. között zajló szabadásgharcban az észtek visszaverték az
orosz kommunisták és a Landeswehr - a balti-németek véderejének -
támadásait.
 |
Páncélvonat a szabadságharc idején |
 |
|
A közép- és kelet-európai fiatal demokráciákhoz hasonlóan
Észtország is sikeresen építette ki nemzeti államát. 1921-ben csatlakozott a
Népszövetséghez. Az alig több, mint 20 évig tartó függetlenség során
átszervezték a mezőgazdaságon alapuló gazdaságot, kialakították az állami
kormányzati szerveket és a saját nyelvű kultúra, oktatás és tudomány feltételeit.
Az 1939-ben kötött Hitler-Sztálin paktum titkos záradékában a
náci Németország vezetői Észtországot a Szovjetuniónak vetette, ugyanebben az
évben megjelentek az ország területén az első szovjet katonai bázisok. A moszkvai
széleskörű háborús fenyegetések hatására 1940-ben bábkormányt eröltettek
Észtországra, majd a Szovjetunióhoz csatolták.
 |
Bevonulnak a szovjet seregek |
 |
|
Közvetlenül a második világháború hadi cselekményinek észt
területekre jutása előtt bebörtönöztek és a Szovjetunióba deportáltak 10 000
szovjetellenes tevékenységgel vádolt észtet. Az 1941. nyarán Észtországot
elfoglaló német egységek 1944-ig megszállva tartották az országot. Ugyanezen év
őszén az előrenyomuló vörös hadsereg elől Svédországba, Finnországba és
Németországbe menekült többezer észt család. Észtország a háborúban
elveszítette nemzeti kisebbségeit: a nácik elhurcolták a zsidókat, a szovjet hadsereg
elől elmenekültek a nyugati partvidéket benépesítő svédek.
 |
Menekültek |
 |
|
1949-ben Moszkva az emberi jogokat, de saját törvényeit is figyelmen
kívül hagyva Szibériába deportált több, mint 20 000 embert, többségükben nőket
és gyerekeket. A szovjet-ellenes belső ellenállás az '50-es évekig folytatódott az
észt erdőségekben. A sztálini terror végének megegyezéssel az 1956-os évet
tartják: ebben az évben kezdődött meg a szibériába deportáltak tömeges
visszatérése Észtországba.
Ha a második világháború előtti deportálás elsősorban az Észt
Köztársasághoz hű állami vezetőket és értelmiségieket érintette, akkor az
1949-es deprtálás célja a szovjet-ellenes belső mozgalom társadalmi bázisának
megszüntetése és a kényszerkollektivizálások - a kolhozok létrehozásának -
megalapozása volt. Az 1940-es évek végén, '50-es évek elején alapított, valójában
gazdátlan mezőgazdasági szövetkezetek az életképesség határán vegetáltak.
Az észt kolhozok felvirágzása a hruscsovi "olvadás"
időszakában két feltételre vezethető vissza: a háború előtti magángazdaságokban
felnőtt emberek dolgosságára és a hatalmas össz-szovjet energia- és
nyersanyag-felhasználáson. A mezőgazdasági fellendülés a vidéki családok
gazdasági erejének növekedését hozta magával: Litvánia, Lettország és
Észtország volta a Szovjetunió egyedüli tagállamai, ahol a mezőgazdasági dolgozók
jövedelme meghaladta a városi lakosokét.
A mezőgazdaság átalakítása és a nagyipar eröltetett fejlesztése
szorosan kapcsolódott az oroszosítási politikához: az Észtországban alapított
bányákban szükséges munkaerőt és a feldolgozóipar alapanyagait a Szovjetunió más
területeiről hozták. A késztermékek nagyrésze a Szovjetunióba került, az észt
területeken legtöbbször csak a hulladék maradt.
 |
Meddőhegy Kiviőliben |
 |
|
Mindettől függetlenül Észtország, Lettország és Litvánia
megőrizte nemzeti identitását. Nagy szerepe volt ebben az észt nyelvnek, ami nem csak
a nemzeti ellenállási gondolat hordozója, de szimbóluma is volt. Az oroszsosítási
kisérletek ellenére sikerült Észtországban megőrizni az észt nyelvű oktatás
teljes struktúráját az óvodától egészen az egyetemig. Szintén lélegzethez
juttatta Észtország lakóit az Észak-Észtországot lefedő finn televízió és
rádió és az egész ország területén fogható Szabad Európa és Amerika
Hangja rádiók.
Az 1980-as évek elején az egyre fokozódó oroszosítással szemben
általános ellenállás bontakozott ki, amit a diákmozgalmak és tüntetések fokoztak.
A diákok büntetése ellen tiltakozva 40 észt értelmiségi nyílt levelet juttatott el
a helyi és össz-szovjet médiához. Természetesen a levelél nem került közlésre, az
aláírókat megpróbálták ellehetetleníteni, de az akció szélesebb csendes
ellenállási mozgalmat indított, aminek sajátos lökést adott a moszkvai központi
hatalom lazasága az észt környezeti problémákkal szemben. A környezeti ártalmak
napvilágra kerülésével a '80-as évek közepén általános észt ellenállási
mozgalom alakult ki, ami közvetlenül is előidézte a Szovjetunió bomlását és az
Észt Köztársaság függetlenségének újbóli kikiáltását 1991. augusztus 20-án.