Megnyitó: március 22., 16.00

Megtekinthető: március 22 – április 12.

A kiállítást megnyitja Dr. Bereczki András, Észtország tiszteletbeli főkonzulja és China Tibor Zsolt, Debrecen város főépítésze

A 2010-es Velencei Építészeti Biennálén a „100 ház“ című tárlat képviselte Észtországot, melynek anyagából Karen Jagodin kurátor állította össze a Modemben látható válogatást.
A kiállítás alkotói megkísérelték felkutatni és bemutatni a hazájuk építkezési gyakorlatában tetten érhető helyi sajátosságokat. Választásuk a családi házakra esett, mivel sokan ezt az ágazatot tartják az észt építészet zászlóshajójának. Észtországban, ahol a saját tulajdonú ingatlan a mai napig az eszményi életformáról kialakított kép szerves része, az európai átlagot jóval meghaladja a megrendelésre tervezett házak aránya az ún. típusházakkal szemben. Ez szemléletesen mutatja az észtek saját otthon teremtéséhez való viszonyát: a személyes ízlés érvényesítése sokkal meghatározóbb szempont, mint a ház későbbi eladhatósága. Mivel a megrendelők és a tervezők nagy része fiatal (a kiállított házak legalább fele 40 év alatti építész munkája), a házak modernek és frissek, kliséktől mentesek.
A balti ország északiasan érzékeny és fiatalosan merész építészetébe betekintést nyújtó tárlat a 21. század első évtizedére fókuszál, amikor az erőteljes gazdasági növekedés a családiház-építés fellendülését hozta magával.
A kiállítás az Észt Külügyminisztérium támogatásával, az Észt Intézet, a Hajdú-Bihar megyei Építész Kamara és az Észt Építészeti Központ együttműködésében valósult meg.

China Tibor Zsolt, Debrecen város főépítészének megnyitó beszéde:

Tisztelt Főkonzul Úr, kedves egybegyűltek, barátaim!

Engedjék meg, hogy egy személyes élménnyel kezdjem. Több építésztársammal jó néhány éve egy buszon jártuk végig a Baltikumot: Litvániát, Lettországot és Észtországot. Utunk utolsó állomása volt Tallinn. A határt elhagyva a tenger mellett vezetett az utunk, majd mielőtt uticélunkat elértük volna, órákon keresztül utaztunk csodálatos nyírfaerdőkben, az urbanizáció nyomával nem érintkezve. Mire odaértünk teljesen átitatott bennünket a természet nagyon intenzív, mindent átható megnyugtató és felemelő jelenléte. Ez a buszos út, amit alapvetően kényelmetlennek fárasztónak tart az ember, mégis a lehető legjobb választás volt a célunk eléréséhez, ugyanis ez a hosszú út segített megérteni azt a szellemiséget, hogy az Észt nemzet miért viszonyul ennyire körültekintően a környezetéhez, miért tiszteli azt, és miért tud vele ennyire harmonikusan együtt élni.

Meggyőződésem, hogy minden építészeti magatartás gyökere is mélyebb rétegekbe hatolva akár az írott történelem előtti időkből veszi fel azt a szellemi táplálékot, ami az ország, vagy akár egy tájegység építészetének ad identitást. Ezek zsigeri szintű, mondhatni genetikailag kódolt elemek, melyek alapvetően meghatározzák az emberi jellemet, viselkedésmódot. Ez egy olyan ösztön, mely önfegyelemre, tiszteletre késztet, és ennek szerves következménye, hogy az itt látható házaknak alig van „lábnyomuk” bele vannak ültetve a zöldbe, vagy azon úsznak. Nem lehet öncélúan leborotvált telkeket látni, mértéktelenül leburkolt felületeket, azt viszont észrevehetjük, hogy ahol a természetnek valamilyen képződménye van azt nem eltüntetni, hanem kiemelt helyzetbe próbálják hozni, és ami fontos: nem csak az építészek törekednek erre, mert a végeredmény nem csak rajtuk múlik, hanem maguk az építtetők is. De az igazi végeredmény az az összeszervesülés lesz, amikor ezek a házak néhány évtized után a természet részévé válnak, és leválik róluk az újdonság sterilitása.

A természeti adottságokon, és az abból levezetett viselkedésmódon, túl meg kell említeni egy másik nagyon fontos elemet, a kulturális gyökereket. Az erőteljes, sőt egymás beszédét értő nyelvi rokonságon túl, a finn és észt nemzeti eposz, a Kalevala és a Kalevipoeg hangzásbeli és a művek karakterbeli összecsengésén kívül, az építészeti magatartásban is párhuzamok fedezhetők fel a két népcsoport között. Ugyanazt a józan mértéktartást a nemes arányok előtérbe helyezését lehet mindkét nemzet esetében felfedezni. Az észt kortárs építészet is tiszta őszinte forrásokból táplálkozik, és a jó hagyományokat az itt bemutatkozó fiatal építész generáció is magáénak érzi. A kiállításon látható lakóházak önmagukért beszélnek könnyen megismerhetők, mert funkcionálisak és nemesen egyszerűek. A fák mindenütt jelen vannak egyrészt önmagukban, másrészt, mint az élesen, alacsony szögben sütő hosszú északi nyári napok által, az épületek sík felületeire vetített fekete-fehér festményszerű árnyékok formájában. És képesek maguk köré fonni az épületet, beleülni az épület öblébe, vagy egy éppen egy lépcső közepébe. Az észtek tudják, ha egy 50 éves fát kivágnak, annak hiányát egy újonnan ültetett facsemete csak 50 év múlva tudja pótolni. És nem hibájuk az, hogy ott vannak, hanem erényük.

Kiemelkedő eseménye városunk szellemi közegének, és azon belül is építész társadalmának, hogy két éven belül ez a második nagy és átfogó kiállítás, mely bemutatja itt a kortárs észt építészetet. Köszönjük azt, hogy az Észt Külügyminisztérium támogatásával, az Észt Intézet, a Hajdú-Bihar Megyei Építész Kamara és az Észt Építészeti Központ együttműködésében rendelkezésünkre bocsátotta az anyagot, és külön köszönet Karen Jagodin kurátornak a magas színvonalú anyag összeállításáért.

Kívánom mindenkinek, hogy ezekkel a gondolatokkal kísérve mélyüljön el ennek a friss, fiatalosan merész, ugyanakkor különlegesen szép kiállításnak a megtekintésében.

2015. március 22.
China Tibor