A kultúrember évente legalább egyszer elmegy színházba, szól az Észtországban elterjedt mondás.

De miért színházba, és nem múzeumba, moziba, vagy éppen koncertre? Észtországban a színház vált a kulturális élet középpontjává, legyen ennek megítélésében meghatározó mérce akár az állami költségvetés, akár az utca emberének értékrendje. Az, hogy a kultúra egészének helyzetét a színházi látogatottság mércéje határozza meg, talán abszurd ötlet, de az észtek szempontjából teljesen elfogadott dolog.

Az észtek kétszer annyit járnak színházba, mint az oroszok, a lettek, vagy a németek, Európában ebben a tekintetben csak az izlandiak tűnnek szorgalmasabbnak. A másfél milliós Észtországban évente 800 000 színházjegy kel el. Ezzel a számmal minden más ország büszkélkedne, de Észtországban ez pont a hanyatlást jelzi: a szovjet időszak utolsó éveinek statisztikáival összevetve a közönség száma felére csökkent.

Az észt színház története nem sokban különbözik a szomszédos országokétól. Az első előadásra a XVI. században került sor, amikor a városi iskola diákjai a tallinni városháza épületében Terentius Androsi lány című darabját vitték színre. A cselekmény német fiatalokról szólt, az előadás latin nyelvű volt. A XVII. század végéről fennmaradt írásos emlékek említést tesznek az első tallinni színházépületről, amely vándortársulatok számára adott otthont: Tallinn ekkora a színházkedvelők városává vált.

Ugyanehhez az időszakhoz köthető az észt színháztörténet első fontosabb neve, az Orosz Birodalom által Szentpétervárról hivatalnokként Tallinnba küldött August von Kotzebue, aki szórakoztató darabjaival vált híressé Európaszerte. Kotzebue létrehozta Észtország első állandó társulatát, és elsőként vitt színre észt nyelven színdarabot.

A színház eleinte német nyelvű volt és a helyi nemesek, illetve kereskedők érdekszférájába tartozott. Az észt színház és a színházi tevékenység a  XIX. század második felében a nemzeti ébredés részeként hódított nagyobb teret, kialakulása azokhoz a dalos- és színházi egyletekhez kapcsolódott, amelyek a nemzeti gondolat legfontosabb erődítményei voltak. Ezek az egyletek a XX. század elejére hivatásos színházi társulatokká váltak, néhányuk ma is működik (pl. az "Estonia" Nemzeti Operaház társulata).

Az észt színházi életben a szovjet megszállás jelentős fordulatot hozott. A totalitarianizmus feltételei közepette a korábban a nemzeti gondolat hordozójának számító színház új jelentést nyert, mivel egyike a legnehezebben cenzúrázható művészeteknek. Utalásokkal, gesztu-sokkal és kimondatlanul hagyott szövegekkel közvetítették a színpadról azt, amire a közönség türelmesen várakozott, valami tiltottra, arra, hogy "elbánnak" az idegen hatalommal.

A színházlátogatás a fizetések olyan, értelmes felhasználást jelentette, ami egyébként bajosan ment a szovjet hiánygazdaság körülményei között.

Mindezek a közönség számának növekedéshez vezettek: 1985-ben a színházlátogatók száma megegyezett a lakosság számával. Az állami támogatás miatt a szovjet időszak végére a színházak bevételének több, mint kétharmadát az állam biztosította.

Az 1960-as évek végéig a színházi gyakorlatban a Sztanyiszlavszkij-féle módszer követése volt jellemző, bár megjelentek olyan fiatal rendezők is, akik a nyugati színház újabb irányzatait képviselték (a nyugatiak közül elismert volt Bertold Brecht, Peter Brook, Antonin Artaud stb.). E nemzedék dramaturgiailag kiemelkedő alkotása Paul-Eerik Rummo "Hamupipőkejáték" címu darabja, amelyet a legendás new york-i Off-Off Broadway La Mama nevű színházában is bemutattak.

Észtország függetlenségének újbóli kikiáltását követően (1991) a színházakból kezdett elmaradozni a közönség. Ezt ellensúlyozandó több új rendezést tűztek műsorra és főleg a komédiára fektették a hangsúlyt. A filmművészettel, vagy az irodalommal összehasonlítva az észt színház mégis viszonylag fájdalommentesen élte túl a nagy társadalmi változásokat: egyetlen színházat sem zártak be, és a nagy leépítéseket is elkerülték.

Észtországban három felsőfokú képesítést adó színházi iskola létezik. Közülük a legrégibb és hagyományt leginkább képviselő iskola az Észt Zeneakadémia Színiiskolája. A Viljandi Kultúrfőiskola (Viljandi Kultuurikolledzh) is biztosít színházi képzést (szoros kapcsolatkoat ápolva a viljandi "Ugala" Színházzal). A harmadik ilyen jellegű oktatási intézmény az Észt Humánintézet (Eesti Humanitaarinstituut) "Theatrum" nevű magániskolája. Mindegyikük alapjait a Sztanyiszlavszkij-féle nemzedék rakta le, ami nagy hatással van az egész észt színházi életre.

Az észtországi színházakat állami, városi és magánfenntartásúakra lehet osztani, de az első két típus dominál: kilenc állami és egy városi színház (Tallinni Városi Színház (Tallinna Linnateater)) létezik. A négy nagy vidéki központ színházát is közvetlenül az államaparátusnak rendelik alá, ami a - Skandináviában oly jellegzetes - decentralizálást elutasító magatartás mellett kultúrpolitikai döntés eredménye is. Az állami színházpolitikát a munkaerőpolitika részeként kezelik: a színházak Észtországban mintegy 2000 embernek adnak munkát.

A vidéki központoknak az Észt Kulturális Minisztérium vendégjátékokat támogató rendszere adott új életerőt: a minisztérium fedezi a színházak vendégelőadásokkal kapcsolatos többletkiadásait. A Tallinnban működő hat állami színház között ott találhatjuk az Orosz Drámaszínházat, amelynek előadásai orosz nyelven folynak, de játszanak észt klasszikusokat is. A színház közönsége elsősorban orosz nemzetiségűekbol áll. Észtországban két zene- és táncszínház is működik: a saját társulattal rendelkező Vanemuine Színház Tartuban és az "Estonia" Nemzeti Operaház.

Az állami támogatást élvező színházakban többnyire több terem van, hiszen az állami támogatás - bár viszonylag nagy összegű - mégsem elegendő. A nagyteremben főleg a nagyobb közönséget vonzó könnyedebb darabokat játsszák, miközben a kisteremben inkább kísérleti jellegű előadások zajlanak. Az utóbbi években az állami színházak ráébredtek arra, hogy kifizetődő a nyári szabadtéri elődasok szervezése, melyet a közönség kellemes kikapcsolódásként fog fel.

A magánszínházak és a projektek keretén belül működő színházak a Kulturális Minisztérium támogatási rendszerében és a közönség érdeklődésében marginális szerepet játszanak. 1999-ben a hét nem állami színháznak nyújtott támogatás összege alig érte el az összes színházi támogatás 1%-át, ennek felét a von Krahl Színház - a legrégebbi magánkezde-ményezésként működő intézmény - kapta. Ez a színház - ahol a két észt black box terem egyike is található - szórakoztató, könnyed daraboktól mentes kísérleti színház.

Manapság a színháznak a tiszta művészet eszközeivel kell a saját létjogosultságát igazolnia. A csaknem kizárólag állami költségvetéstől függő észt színház jövője a politikusok kezében van: ők döntenek arról, hogy a korábbi módon folytatják-e a színház támogatását, vagy sem. Döntésüket természetesen a színházkedvelő fiatalok is befolyásolják: a műfaj sikerének töretlenségét mi sem igazolja jobban, minthogy a színiiskolákban meghirdetett 20 helyre legutóbb 500 lelkes amatőr jelentkezett.

 (Fotó: Von Krahl Színház)