A lakókörnyezetben elsődleges a paraszti építészet, melynek fejlődését a helyi természeti adottságok, bizonyos építőanyagok megléte és a gazdasági élet sajátosságai szabták meg.

Az észt falvakra vonatkozó legrégebbi írásos források a 13. század elejéről származnak (Liber Census Daniae, 1241), és nagy falvak meglétét bizonyítják Észak-Észtországban. Eddig nincsenek pontos adataink, milyen volt ebben az időszakban a falvak arculata, a porták elhelyezése és a falvak általános tervezése. Észtország a településtípusok alapján nagy vonalakban két nagyobb körzetre osztható: sajátos arculatú Dél-Észtország az ott jellemző szórványtelepülésekkel, Észtország más részein ezzel szemben sűrűbben épültek a települések. A szórványtelepülésen rendszertelenül, egymástól távol álltak a tanyák. Észak- és Nyugat-Észtországban főként halmazfalvak fordultak elő, melyekben a porták rendszer nélkül egy fürtbe tömörültek. A sorfaluban az udvarok sorban követték egymást az út egyik oldalán, a láncfalvakban szintén sorban épültek a porták, de egymástól bizonyos távolságra, ezek a falutípusok valamilyen elnyúlt formájú domb vagy óz oldalába települtek. A szántóföldek ezekben a településtípusokban a lakóépületeknél magasabban terültek el, míg a bekerített és kerítetlen legelők, illetve a kaszálók alacsonyabban. A kelet-észtországi orosz falvak utcafalvak voltak, melyekben a házak udvarai szorosan egymás mellett sorakoztak a falu utcájának két oldalán. A különböző falutípusok elterjedésének oka a domborzat sajátosságaiban keresendő: Észak- és Nyugat-Észtország sík területei a halmazfalvak létrejöttének kedveztek, a közép-észtországi morénák a sorfalvak kialakulásának, a déli dombos vidék pedig a szórványfalvak keletkezésének.

Az észt népi építészet nem tűnik ki díszítő elemeivel, a parasztgazdaság épületeit elsősorban a természettel való kapcsolat és a forma harmóniája jellemzi. Az udvar helyének kijelölésekor sok tényezőt tartottak szem előtt: hogy az udvar száraz legyen, magasabb helyet választottak. Különösen fontos volt az erdő és a víz közelsége. A népi bölcsesség szerint "úgy kell az udvart kialakítani, hogy legyen a közelben víz és tűz. " Az épületeket a tágas, fűvel borított udvar köré emelték.

A legfontosabb és központi épületet, a lakócsűrt elülső oldalával az udvar felé építették, gyakran közvetlenül a bejárati kapuval szemben helyezkedett el. Sajátos és egyedülálló épület volt, mely a lakóhelyiség, csűr, istálló, munka-és tárolóhelyiségek és helyenként még a szauna funkcióját is betöltötte. Észtországon kívül csak Észak-Lettországban volt ismeretes, régebben feltehetően az Inkeriföldön élő vótok körében is. A lakócsűr három fő részbol állt: központi helyiség kemencével, mely egyszerre volt gabonaszárító-és lakószoba, ennek egyik oldalán egy fűtetlen helyiség, ahol a gabona cséplése zajlott, másik oldalán pedig kamrák. A lakócsűrt általában észak-déli irányban építették, úgy, hogy a kamrák a déli felébe kerültek. Erre több okból is szükség volt, először is a lakóhelyiségek ablakai így a delelő nappal szemben helyezkedtek el, de még fontosabb volt az, hogy a cséplőhelyiséggel szemben található kapun, ha kinyitották, nyugati vagy keleti szél fújt be. A régiek megfigyelése szerint ilyen irányú szél fújt a leggyakrabban Észtországban. A szél a gabona szellőztetéséhez volt elengedhetetlen, amit a cséplőhelyiség nyitott ajtajában végeztek. Elterjedt volt az a hiedelem, hogy ha leég a ház, ugyanazon a helyen kell újra felépíteni, de fordítva. A ház építésénél nagyon fontosnak tartották a megfelelő hely kiválasztását. Úgy hitték, hogy ettől függött a házban élo emberek és az istállóban tartott állatok jóléte.

A régi paraszti építészetre a nagy, szalmával vagy náddal fedett négysíkú tető volt jellemző, mely általában legalább kétszer olyan magas volt, mint a fal látható része. A tető gerincének két végében egy-egy háromszögű nyílás volt, melyeken keresztül a füst távozott (kéményeket csak a 19. század végén kezdtek el építeni) és fény illetve levegő ment befelé. E két nyílás felső széleire keresztben deszkapárt erősítettek, melyek végét ló- vagy madárfej, néha szarv alakúra faragták. Ezekről a deszkákról érdemes pár szót ejteni, mivel az észtek tradicionális építészetében szinte az egyetlen díszítőelemnek számítanak, illetve mert szorosan kapcsolódnak a hiedelemvilághoz. Úgy tartották, hogy e két tetőnyíláson keresztül jutottak be a házba a külső világ ellenséges erői, pl. a rosszindulatú szellemek és a gazdájuk parancsára más vagyonát megdézsmáló természetfeletti lények, a krattok. A tetőnyílás olyan hely volt, mely mágikus képességeket adott a mellette időzőnek, rajta keresztül látni lehetett az egyébként láthatatlant, az innen világgá küldött átkok különös erővel bírtak. A ló sok népnél jelenik meg áldozati állatként és rossz szellemek távoltartójaként, ezzel magyarázható az észtországi tetődeszkák végének lófej-alakja is. Néha a biztonság kedvéért még lókoponyát is helyeztek a nyílásba.

A lakócsűrben az évszakok váltakozásának megfelelően ciklikusan zajlott a ház népének élete. Ősszel cséplés idejére az összes mozdítható holmit kivitték a középső szobából, mert kellett a hely a gabonaszárításhoz. (Később megtisztították a szobát a portól és koromtól, és újra lakhatóvá tették.) Észak-Észtország belső vidékein, ahol nem volt szauna, szombatonként ugyanott, a szárítókemencénél csapkodták magukat fürdővesszovel és mosakodtak a nagy dézsában. Nagy téli hidegben a kisebb állatokat és a szárnyasokat is bevitték a fűtött szobába. A tyúkok számára a fekvőhelyek alatt ráccsal elválasztott teret alakítottak ki. Az újszülött malacok, borjak és bárányok, de az ellő birkák és megfejt tehenek is helyet kaptak a lakócsűrben, nem beszélve a beteg állatokról, akiket hideg időben szintén bent tartottak. Tavasz érkeztével szabadabbá vált az élet. A lányok éjszakára kiköltöztek aludni a ruháskamrába, a legények a padlásra, a felnőttek a kamrába. Az ételt a nyári konyhában készítették és gyakran kint is ettek.

A 19. század közepéig igencsak szegényes és silány az összkép, ha az észtek életkörülményeit vizsgáljuk. Fel kell tennünk a kérdést, hogy mi volt ennek az oka? Erre nincs egyértelmu válasz. A parasztok bútorainak fejlődését minden bizonnyal akadályozta a lakócsűr megléte, vagyis az, hogy a mind lakó-, mind munkafunkciót betöltő épület esetében a munkafunkció volt az elsődleges. Legjobb bizonyíték erre az észtek szomszédainak életminősége: ezek háza csak lakóépületként funkcionált. Ugyanez mondható el az egykor Észtországban a tengerpart mentén éltő svédekről is. Bútoraikat jóval gazdagabban díszítették - festéssel vagy faragással -, mert azok a nagyobb ablakokkal ellátott lakóházban jobban látszottak. A sötét lakócsűr bonyolult szerkezetét a gabonaszárítás és cséplés szükséglete határozta meg. Az ember mindig is azt díszítette, ami látszik, a sötét lakócsűrben viszont tulajdonképpen semmi sem látszott. Másik oknak talán a szerencsétlen történelmi helyzetet tarthatjuk, vagyis azt, hogy mégiscsak jobbágyokról volt szó, akik ki voltak szolgáltatva földesuruk önkényének. A parasztbirtokok megváltása után már volt motivációjuk, hogy életkörülményeiket javítsák.

A viszonylag primitív összkép azonban nem jelentette azt, hogy a parasztok nem ismerték volna az olyan bútordarabokat, mint pl. a ruhásszekény vagy dívány (hiszen az uradalom közel volt, és a város sem sokkal messzebb). Különösen a partmenti területekre volt ez igaz, ahol a tenger összekötő szerepének köszönhetően nagyon sok újdonság eljutott a parasztcsaládok szobáiba is. Álljon itt egy példa a Hiiumaa Múzeum archívumából egy 19. század közepén történt eseményről: ...amikor október havában délnyugat felől hatalmas vihar támadt, te jóságos ég, akkor valóságos vagyon érkezett a tenger felől, temérdek darabjával tele volt a part, bársony díványok, selyemvánkosok, paplanok, székek, lépcsők és egyéb értékes dolgok, sokféle pompás holmi, amilyet korábban senki sem látott, az emberek a vízbe vetették magukat, nem várták meg, amíg partra sodorja a díványt a víz, hanem egymás után ugrottak a tengerbe, hogy megkaparintsák a selyempárnákat." Eszerint legalább a Ristna-félsziget házaiban kellett legyenek selyemvánkosok és díványok.

Az életmód és a helységek használata, berendezése gyors változásokon ment keresztül a 19. század utolsó negyedében. A kialakult szokások és a gazdasági megfontolások mellett kezdtek figyelmet fordítani a szobák külcsínyére. A középső szoba elsősorban konyhaként maradt használatban, továbbra is betöltötte a gabonaszárító- és tárolóhelyiség funkcióját. A családi élet atkerült a kamrákba, melyek száma immár a gazda módosságától függött. A főként a gazdagabb Mulgimaara jellemző nagyobb, már különálló lakóházakban közvetlenül a városi kultúra hatására nagy szobát, szalont kezdtek berendezni. Egyre kevesebb bútort készítettek a ház férfitagjai, egyre inkább a falu asztalosától rendelték a darabokat. A ruhák tárolásánál a ládát lassan felváltotta a ruhásszekrény és a komód. A lakodalmi szokásrendszerben is szekrény került a láda helyére, amit hozományként a menyasszony apjának kellett megrendelni. Az új bútort a lakókamrákban helyezték el, a gabonaszárító szobában a régi és silányabb holmik maradtak.

Új külsőt adtak a kamráknak a bekeretezett fényképek is, melyek a komoly és méltóságteljes arcú gazdát és gazdaasszonyt ábrázolták. Ezeket általában a városban vagy községben járva hivatásos fényképésznél csináltatták, és a hátsó kamra falára, az ágy fölé akasztották. Megváltoztatták a szobák képét a városban és a vásárokon beszerzett különféle apróbb tárgyak is, mint pl. a réz gyertyatartók vagy virágvázák. Már a 19. század harmadik negyedében megjelentek a parasztok otthonaiban a virágos számlapú faliórák, a vagyonosabbaknak órásszekrénye is volt. Használatba vették a petróleumlámpát, a tükröt, illetve a ruha- és törülközőfogasokat. Érezhetően otthonosabbá tették a lakókörnyezetet a család nőtagjai által készített különféle textíliák is. Míg régebben a szobákat csak színpompás ágytakarók élénkítették, a 19. század vége felé megjelentek a csipkével díszített terítők, ágytakarók és díszpárnák; a padlóra rongyszőnyeget terítettek, az ablakok elé függönyt akasztottak, a komódra és az asztalra csipketerítő került. Az ablakba szobanövényeket: mirtuszt, muskátlit és fuksziát ültettek.