ÉSZT ZENEI HÉT * november 23. – december 3. * Arvo Pärt * Veljo Tormis * Mari Kalkun * Peedu Kass Momentum * Kristjan Randalu * Kadri Voorand * Liisi Koikson * LETÖLTHETŐ PROGRAMFÜZET

Néphit

Néphit

Az észt néphitet pluralizmus jellemezte, ennek megfelelően sokféle szellemben és tündérben hittek, melyek nem álltak egymással alá-fölérendeltségi viszonyban. A szellemek a természet különböző területeit testesítették meg, hatalmuk csak egy bizonyos szférára terjedt ki. Észtországot tehát az élő természetről alkotott animisztikus felfogás jellemezte.
A „szent” kifejezés egykor nagyon közel állt a „tabu” fogalmához, valami sérthetetlent, különállót és határtalant jelölt. Minden, ami szent volt, titokzatos és az emberre veszélyes erőt sugárzott, és elővigyázatosan, bizonyos rituálékat betartva kellett vele kapcsolatban eljárni. Lehetett szent egy hely, egy tárgy, egy ember, egy állat, egy időszak, valamely életeseményhez kötődő jelenség vagy helyzet. Szent helynek számítottak az áldozókövek, a források és az imádkozás céljából fölkeresett berkek.
Az észtek áldozatot mutattak be elhunyt őseik lelkének, a természet szellemeinek és tündéreinek, hogy ezzel elnyerjék jóakaratukat, és azok megvédelmezzék őket a balszerencsétől és a betegségtől, termékennyé varázsolják a földet és a nyájakat, vadászszerencsét hozzanak. Az áldozat lehetett étel vagy ital, a szántóföldekről betakarított termés, vászon, gyapjú, fonal, szövött kelme, ritkábban pénz vagy ékszer. Különösen értékes áldozatnak számított az ezüstfehérje – az ezüstpénzről vagy –ékszerről lekapart por, melynek különleges varázserőt tulajdonítottak. Áldozatot mutattak be az első termés betakarításakor, a munkák megkezdésekor és befejezésekor, a lelkek idején, jeles napokon és családi események alkalmával.
Az áldozóforrásoknak mágikus gyógyerőt tulajdonítottak, vizével szem- és bőrbetegségeket gyógyítottak, lemosták bűneiket, stb. A forrásoknál általában ezüstöt áldoztak, találtak a 8-12. századból származó ékszereket is. Észtországban mintegy 400 áldozóforrás ismert.
A szent berkeket rendszerint lombhullató fák alkották, a facsoport lehetett a falu közelében lévő magaslaton, nyílt mezőn, természetes mélyedések vagy források közelében, ahol áldozatot mutattak be az elhunyt ősöknek, és ahová imádkozni jártak. Ezek a berkek kezdetben valószínűleg temetkezési helyként is szolgáltak, az erre vonatkozó tabukkal magyarázható, hogy tilos volt a berkeket meggyalázni és a fákban kárt okozni. Nem volt szabad az ott lévő növényeket letaposni, a faágakat letörni, fát vágni, stb. Később, amikor a népi hagyomány halottakat már nem társított a szent berkekhez, azokban áldozatot mutattak be az alvilági lényeknek, tündéreknek és más természetfölötti erőknek, akikről úgy tartották, hogy a berkekben és azok fáiban tanyáznak. Hittek benne, hogy a berkek felkerekedhetnek és elvándorolhatnak máshová. Magányos fáknál is mutattak be áldozatot.
Az észtek keresztény hitre való térítésével megkezdődött a szent berkek pusztítása, a katolikus egyház a berkek helyén keresztet állított és kápolnát emelt, később pedig az evangélikus egyház igyekezett teljesen kiirtani a szent berkek és fák tiszteletét és az áldozás szokását. Ennek ellenére még a 17-18. században is temetkeztek a megmaradt berkekben. A szent berkek és fák imádata a 19. század elejétől lassan abbamaradt, bár a néphagyomány egészen a 20. század elejéig őrzött erről emlékeket.
Észtországban szent kövek is találhatók, melyeken áldozatot mutattak be. Ezek többnyire a faluhoz közeli mezőn vagy ritkábban az erdőben található jégkorszaki vándorkövek.
Dél-Észtországban a tanyákon és a falvakban külön áldozókertet alakítottak ki. Ez egy szentnek és sérthetetlennek tartott, körbekerített terület volt a tanya udvarán, de lehetett egy nagyobb kert része is, ahol lombhullató fák és bokrok mellett komló is nőtt. Az áldozatot a kertben lévő kőre, zsombékra vagy bokor alá helyezték. Áldozókertek Mulgimaa területén őrződtek meg a legtovább, néhány helyen egészen a 19. század közepéig.
Az észtek szellemei és tündérei, akikhez kéréseikkel fordultak, és akiknek áldozatot mutattak be, többnyire tisztán szellemi lények voltak. Henrik Lív Krónikája a 13. század első felében azonban megemlíti, hogy az észteknek és a líveknek vannak isteneik, „melyek teste melltől fölfelé egy fából nőtt ki”. Bár a balti országokban a keresztény papok kivágták az őslakosok istenszobrait, és a pogányok, a krónika szerint, csodálkozva látták, hogy ezek az „élő” istenek nem véreznek a fejszecsapások nyomán, a hittérítőknek mégsem sikerült az ősi hitet maradéktalanul kiirtaniuk. Erről tanúskodnak bizonyos szobrok körbehordozásáról és hamis istenek imádatáról szóló beszámolók. A 17. századi egyházlátogatási jegyzőkönyvek is felpanaszolják, hogy búcsújáráskor a katolikus kápolnáknál az odasereglett nép hamis isteneket imád.