Középkornak a mai Észtország esetében a 13. század elejétől a 16. század második feléig, vagyis a keresztény hitre térítés kezdetétől a livóniai háborúig tartó időszakot tekinthetjük. Ezt a periódust a nyugat-európai történetírás érett és kései középkorként tárgyalja.

Az észt középkor története a nyugatról érkező adminisztratív rendszer és a katolicizmus meggyökereztetésének, vagyis egy idegen hatalomnak a története, de a korszakról fennmaradt forrásanyag töredékes és egyenetlen. Jobban ismerjük a 13. század első évtizedeit - melyekről a század első felében az észt és lett területeken tevékenykedő német pap, Henrik ún. Livóniai krónikája számol be - és a 15-16. századot, amikor az írásos ügyintézés mértékének növekedése sok eseményt és folyamatot tett jobban követhetővé. A 13. század második fele és a 14. század kevésbé képviseltetik magukat a forrásokban.

Kívülről érkező hódítók és az új adminisztratív felosztás kialakulása

A kereszténység az egykori Livónia (nagyjából a mai Észtország és Lettország területe, melyet a történetírásban Ó-Livóniának is neveztek) területére viszonylag későn jutott el. A kései hódításnak és a kereszténység felvételének részben az lehetett az oka, hogy a terület gazdasági szempontból nem keltett igazán nagy érdeklődést: a Kelet és Nyugat közötti tranzitkereskedelemben csak a hódítás, a keresztény hitre térítés illetve a városok kialakulása után tett szert jelentős pozícióra. A 13. század előtt Oroszország és Nyugat-Európa között a fő kereskedelmi útvonal a Dvina (Daugava)-folyón vezetett, amely a hajózás akkori színvonalát ismerve valószínűleg sokkal alkalmasabb (és közvetlenebb) hajóút volt, mint a mai észak- és nyugat-észtországi partvidékek mentén vonuló tengeri utak. A szomszédos területek akkoriban égetőbb politikai kérdésekkel voltak elfoglalva - Dániában és Svédországban az ország királyi hatalom körüli centralizálása folyt, a keletre irányuló német terjeszkedésben pedig először a nyugati szláv törzsek ellenállását kellett megtörni.

A 12. század utolsó évtizedeiben a Dvina-menti lív és latgal területeken kezdődött német expanzió 1208-ban érte el az észt területeket, amikor a keresztesek felégették a fontos dél-észt központot, Otepää várát. Még ennél is korábban, 1206-ben a dánok próbálták - sikertelenül - megvetni lábukat a legnagyobb szigeten, a sűrűn lakott, jómódú Saaremaan; seregüket a lundi érsek, Anders Sunesen vezette. Ez nem jelenti azt, hogy a keresztény világ ennél korábban semmilyen érdeklődést nem mutatott volna a hódítás iránt - már az 1170-es évekből adatok vannak arról, hogy a pápai szék kísérletet tett missziós püspök küldésére. Missziós tevékenységgel próbálkozhatott az ortodox egyház is, pl. Novgorod és Polock orosz városállamokból kiindulva, erre vonatkozóan azonban nem maradtak fenn írásos bizonyítékok.

A keresztény egyháznak katonai támogatás nélkül nem sikerült volna gyökeret vernie az észt területeken. A Balti-tenger keleti partvidékének leigázására irányuló céltudatos keresztes hadjáratokban különböző, gyakran egymással is harcoló egyházi és világi erők vettek részt: a pápai hatalom, a hamburg-brémai érsekek (akiket a pápa már a 9. század közepén feljogosított arra, hogy Észak-Európában missziós munkát végezzenek), a Német Lovagrend (melynek tevékenysége a Szentföldről való visszavonulás után Lengyelország és Poroszország területére irányult), illetve a dán és a svéd korona.

Ellentmondásos a pápai kúria és Európa keresztes lovagjainak szerepe Livónia elfoglalásában. A pápa a görögkatolikus területeket is szem előtt tartva keleti irányban kívánta növelni a katolikus egyház befolyását, de nem volt meg hozzá a szükséges katonai ereje. Ezzel egyidejűleg a mohamedánok fokozódó támadásai egyre bizonytalanabbá tették a keresztesek pozícióit a Szentföldön, és a hódítási energia új területekre irányítása mindenképpen egyfajta mentőövet jelentett számukra. A keresztes lovagok elsősorban a német fejedelmek érdekeit képviselték, melyek gyakran éles ellentétben álltak a pápa érdekeivel. Az ellentét gyökerei a Német-Római Császár és a német fejedelmek illetve a pápai szék ősi ellenségeskedéséig nyúltak vissza, melynek kiváltó oka az volt, hogy a pápák a 11. századtól kezdve újra és újra kinyilvánították az egyházi hatalom felsőbbségét a világival szemben. Livónia politikai életében a 13. században ez abban mutatkozott meg, hogy a pápa nem a német, hanem a dán kereszteseket támogatta.

Fontos politikai szerepet játszott Livóniában az észak-olaszországi Modena püspöke, Guillelmus (a német hagyományban Modenai Wilhelm), aki a 13. század első felében a pápa küldötteként több ízben járt a mai Baltikumban és a skandináv országokban. Legátusi periódusában Guillelmus két alkalommal ellátogatott az észt területekre is, elrendezte az idegen hatalmak egymás közti torzsalkodása során keletkező vitás kérdéseket, illetve - valószínűleg tolmács segítségével - prédikált az észt népnek.

Bár a fontosabb hadi események már a század első három évtizedében lezajlottak, az észt és lett területek végleges meghódítása a 13. század végéig eltartott. Mind a keresztes lovagok, mind Livónia őslakos népei - szárazföldi és a szigeteken lakó észtek, latgalok, lívek, kurok - szétforgácsoltan harcoltak, és mindkét táborban akadtak belső konfliktusok. A hódítók sikeresen használták ki az őslakosok belső ellentéteit, amit az is megkönnyített, hogy azok ellenállásának alapja inkább gazdasági, mintsem nemzeti érdekekből táplálkozott.

A hódítás eredményeként a mai Észak-Észtország a dán korona fennhatósága alá került, a mai Dél- és Nyugat-Észtországon illetve a szigeteken pedig a Német Lovagrend livóniai ága, valamint a tartui és a saare-lääne-i püspökök osztoztak. Míg a két utóbbi az alájuk tartozó területeken nemcsak egyházi, hanem világi hatalommal is bírt, a tallinni püspök esetében erről nem beszélhetünk.

Az észt területeken az egyházi adminisztráció kialakítása, vagyis a püspökségek és a püspökök mellett működő magasrangú egyházi személyekből (kanonokokból) álló tanácsadó testületek - székeskáptalanok - létrehozása szinte az egész 13. században tartott. Az észt területek első püspökét, Theoderichet, aki az Észtföld püspöke címet is viselte, 1211-ben nevezte ki Albert rigai püspök. Albert Buxhövden - aki ezt megelőzően brémai kanonok volt - Livónia meghódításának és keresztény hitre térítésének egyik kulcsfigurája volt, aki 1199-es püspökké szentelésétől 1229-ben bekövetkezett haláláig energikusan szervezte az itteni kardmissziót.

Theodorich még ún. tipikus missziós püspök volt - nem rendelkezett sem állandó rezidenciával, sem tanácsadó testülettel. Miután Theodorichot 1219-ben pogányok meggyilkolták, Albert püspök a következő évben saját testvérét, Hermannt nevezte ki az észt területek püspökévé, akinek kezdetben Lihulában, majd 1224-től Tartuban volt a rezidenciája. Lihulába később a saare-lääne-i püspök költözött, aki azonban 1279-ben Haapsaluba tette át a székhelyét.

Az első dán püspökök sem tudtak még püspökséget és székeskáptalant létrehozni az észak-észt területeken. A tallinni püspökség krónikájának első oldalát az 1240-es évvel lehetne kezdeni, amikor a dán király földet adományozott a püspök és a káptalan fenntartására. Miután 1255-ben Riga érsekséggé vált, a tartui és saare-lääne-i püspök a rigai érseknek lett alárendelve. Tallinn az észak-észt területek elfoglalásától kezdve a lundi érsek fennhatósága alá tartozott.

Az első püspökök tevékenységének kezdetével párhuzamosan a kialakulóban lévő városokban felépítették az első katedrálisokat és gyülekezeti templomokat. A tallinni dóm építésébe valószínűleg az 1220-as évek végén kezdtek bele, a tartui dómtemplom legidősebb részei a 13. század második felébből származnak. Ami a városon kívüli gyülekezeti templomok emelésére vonatkozó adatok hiányosak, bár már a 13. század első feléből találni említéseket egyházközségekről, melyek kezdetben területileg nagyjából egybeestek a hódítás előtti ősi járásokkal.

(Fotó: Katrin Tombak)