ZENEI ÉLET

Az állítás, hogy Észtország legnagyobb exportcikke a zene, természetesen túlzó kép, de található benne némi valóságelem. Az 1990-es években az észt zene pozíciója a világ kulturális térképén jelentős változáson ment keresztül: a földrajzi helyzet alapján feltételezhető marginális helyzetből a művészetek metropoliszainak szívébe került. A Londoni Királyi Zeneakadémia által évente megrendezett zeneszerzői fesztivál díszvendége 2000 tavaszán Arvo Pärt volt, 22 műve mellett más észt zeneszerzők - Tubin, Eller, Mägi, Sumera, Tormis, Tulev és Tüür darabjai is elhangzottak.

Paavo Järvi az első észt karmester, aki 2000. februárjában a milánói La Scala zenekarát vezényelhette, a repertoárban Pärt "Cantus in memoriam Benjamin Britten" című műve is szerepelt.

A Detroiti Szimfonikusok első karmestere, Neeme Järvi ugyanezen év tavaszán a párizsi  Bastille Operaházával Bizet "Carmenját" játszotta, de a bemutatók között volt ereje Londonban Heino Eller "Hajnal" és "Alkonyat" című műveit is dirigálni.

Az észt zene és az észt zenészek helyzetét jellemző pozíció kialakítására korábban nem lett volna esély. Az 50 évnyi szovjet megszállás az észt kultúra - és zene - számára belső izolációt jelentett. A második világháború utáni időkben nemzetközi színpadra csak Eino Tamberg "Balett-szimfóniája" jutott (1960, schwerini Állami Színház), de a nemzetköziséget ebben az esetben Kelet-Németország jelentette. 

Az idegen hatalom időszakát mégsem lehet egyoldalúan szemlélni: a '70-es évektől (a zenében Tamberg "Johanna tentata" című balettjétől) a '80-as évek közepéig tartott az észt zene aranykora. Ebben az időszakban keletkeztek Veljo Tormis alapművei ("A vas elátkozása" (Raua neetmine)(1972) és a "Kalevala XVII runoja" (Kalevala XVII runo)(1985)), Pärt ekkor fordulat az általa tintinnabulinak nevezett stílushoz (amivel később a világ zenei életébe is betört), de ekkorra datálódnak az észt operák is (Eino Tamberg két, Raimo Kangro három operája, Eduard Tubin "Reigi pásztora").

A '80-as években lassan oldódni kezdett az elszigeteltség - Neeme Järvi 1980-ban az USA-ba, Arvo Pärt ugyanebben az évben Németországba, Kalle Randalu (zongoraművész)1988-ban szintén Németországba, 1987-ben Rein Rannap (zongoraművész) az USA-ba emigrált.

Ki kicsoda a kortárs észt zenében

Az észt zenét Amerikából vagy Nyugat-Európából szemlélve három zeneszerzőt kell kiemelnünk: Arvo Pärtet, Erkki-Sven Tüürt és Veljo Tormist, Észtországban azonban Eduard Tubin, Lepo Sumera, Raimo Kangro, Eino Tamberg és Ester Mägi neve gyakrabban szerepel a koncertműsorokban és lemezborítókon.

PÄRT MEGSZÓLALTATJA A CSÖNDET, ZENÉJE OLYAN, MINT EGY IMA. Arvo Pärt (1935) alkotói munkásságában a '70-es években zajlott figyelemreméltó stílusváltozás. Korábbi, '60-as években írt művei a sorozattechnikából indultak ki ("Perpetuum mobile", az első két szimfónia), de a Harmadik szimfóniával (1971) kezdődően lemondott az atonális hangzásvilágról, harmóniára és hármashangzatokra kezdte műveit építeni. Ezt az irányzatot - ún. tintinnabuli vagyis "harangocskák" stílust -, a diatónikából kiinduló egyszerű kompozíciós technikát alkalmazva később a kamarazenében is elmélyítette. Zenéjének kulcsszavai az aszkétizmus, mély lelkiség és a csöndes elmélyedés. Ebbe a periódusba tartozik a "Modus" énekhangra és hangszerekre és a "Pari intervallo" szabadon választott hangszerek kvartettjére vagy orgonára. Ezek a darabok 1976-ban születtek, bemutatójuk az Andres Mustonen vezette Hortus Musicus régizenei együttessel zajlott. Egy évvel később készült el az évtized két hangszeres zenei csúcsműve - a "Cantus in memoriam Benjamin Britten" és a  "Tabula rasa". Ez utóbbi a kiemelkedő hegedűművészek, Gidon Kremer és Tatjana Grindenko számára készültek, az ősbemutató az ő nevükhöz fűződik.

Az 1980-as nyugat-berlini emigrációt követően Pärt az egyházi zene felé fordult (amire az akkori szovjet megszállás alatt álló Észtországban nem lett volna lehetősége). Az 1977-es  "De profundis" férfikórusra és orgonára után "János passiója" (1982) és a "Stabat Mater" (1985) következett. Különleges helyet foglal el a '80-as évek termésében a "Te Deum" (1984/1985, átdolgozott variáns 1986) három kórusra és zenekarra, melynek liturgikus szövegét a zeneszerző szerinti örök igazságok alkotják. "Olyan ez számomra, mint a hegyek panorámája a maguk örök csendjében"- vallja. A szakrális szövegeknek nem kell azonban feltétlenül latinul íródniuk: a "The Beatitudes" (1990) az első darab, amihez Pärt - az angol templomi himnuszok szerzője, Szent Mátyás gospeljéből - angol nyelvű szöveget írt. 

Arvo Pärt legnagyobb liturgikus kompozíciója a közel két órás "Bűnbánat kánon"(Kanon pokajanen), aminek világbemutatója 1996-ban Tallinnban a Niguliste templomban volt: az Észt Filharmóniai Kamarakórust Tőnu Kaljuste vezényelte. A darab nem csak terjedelme miatt különleges: a zeneszerző felhasználta a görög-katolikus liturgikus formát és egyházi ószláv szövegeket is. Pärt egyik legutolsó alkotása, a "Cantique des degrés" (Psalm 121 (120)) Rainer monacói nagyherceg megrendelésére, uralkodásának 50. évfordulójára készült.

HA TORMISRA GONDOLOK, NEMZETIRE GONDOLOK, HA AZT GONDOLOM, NEMZETI, TORMISRA GONDOLOK. Veljo Tormis (1930) elmélyült érdeklődése az észt népzene és a tradicionális régiverses énekek iránt a '70-es években az egész finnugorságra kiszélesedett. Tormis áttörése a finnugor zenei folklór teljesen új alapokra helyeződését vonta magával - amíg a korábbi évtizedekben a zeneszerzők népzenei dallamokat csak átdolgozott formában használtak fel, addig Tormis a nagy formátum előnyeit sikeresen alkalmazva a népzenei elemeket a maguk eredetiségében őrzi meg. Így született a  "Kalevala"-témákat felhasználó, a boszorkánysággal kapcsolatos ősi szokásokra utaló darab, a "Vas elátkozása" (Raua neetmine)(1972) szólistákra, vegyeskórusra és sámándobra. A későbbi  "Izsór eposz" (Isuri eepos)(1975) és az "Inkeriföldi esték" (Inkerimaa őhtud)(1979) az "Elfelejtett népek" (Unustatud rahvad) című finnugor folklórt feldolgozó sorozatba tartoznak, amit a "Karjala sorsa" (Karjala saatus)(1989) című kórusciklus zár le.

Tormis kórusműveinek előadásában és lemezkiadásában nagy szerepet játszik a  Tőnu Kaljuste vezette Észt Filharmóniai Kamarakórus. Kaljuste kórusa nélkül Tormis nem jutott volna el a világ színpadaira és fordítva - Tormis nélkül Kaljuste kórusa nem indult volna világkörüli turnékra. Habár Tormist elsősorban kórusszerzőként tartják számon, a vokálszimfonikus és színpadi zenét is nagyszerűen ötvözte  - 1980-ban elkészült kantáta-balettje, az "Észt balladák" (Eesti ballaadid). Az Eesti Kontsert  1999/2000-es milleneumi fesztiváljának fő bemutatója Tormis nagyszabású kantáta-kollázsa, a "Születés szavai" (Sünni sőnad)(1999) vegyeskórusra és szimfonikus zenekarra volt, ennek zenei anyagát a zeneszerző addigi életművének összefoglalásaként saját korábbi műveinek töredékeiből alkotta meg.

TÜÜR OLYAN, MINT A VILÁGÍTÓTORONY, MELYNEK VILLOGÁSA HIIUMAARÓL EGÉSZEN AZ ÓCEÁN TÚLPARTJÁIG ELLÁTSZIK.  A hiiumaai származású Erkki-Sven Tüür (1959) mai hangzásvilágát neokomplex stílusként jellemezhetjük, amelyben a hangszeres mikropolifónia éppen olyan fontos szerepet játszik, mint a gyakran ellentétes jelentésszférák együtthatása. A posztmodernre jellemző szerkezeti- és stíluselemek sokfélesége Tüür zenéjében erőteljesebben jelenik meg, mint más észt zeneszerzők esetében. Tüür 1979-ben az In Spe nevű - átkomponált, komolyabb igényű progresszív rockot játszó - együttessel debütált. Ez alatt az idő alatt máig érezhető inspirációt merített a gregorián énekekből. Első komolyabb stílusváltása az "Ante finem saeculi" (1985) című oratóriumában jelenik meg, ettől kezdve Tüür alkotásainak legreprezentatívabb részét az oratóriumra jellemző nagy formátumú művek alkotják (a "Lumen et cantus" (1989) és a Peeter Lilje emlékének szentelt "Requiem" (1994), ami az UNESCO által szervezett 1995-ös párizsi nemzetközi zeneszerzői versenyen általános szavazással a második helyet érte el). 

Fontosságban talán háttérbe szorulnak Tüür hangszeres darabjai (a Második szimfónia (1987), a "Zeitraum" (1992) és a Harmadik szimfónia (1997)). Az utóbbi években instrumentális koncertekkel is foglalkozik (a David Geringas számára írt Csellókoncert (1996/97, lemezre vette az ECM 1999-ben a Harmadik szimfóniával együtt) és a Hegedűverseny (1999), aminek ősbemutatója ugyanebben az évben a frankfurti Alte Operben Isabelle van Keulen hegedűművész és a Franfurti Rádió Szimfonikus Zenekarának előadásában hangzott el, vezényelt Hugh Wolff). 

Tüür alkotásainak harmadik fontos szelete a kamarazene, melynek nagy részét a zeneszerző programszerű ciklusa, az "Architektonics I-VII" tartalmazza. Minden része önálló mű, a hangszeres felállás darabonként változó - így például az "Architektonics I" (1984) fúvós kvintettre, az "Architektonics IV" (1990) viszont hegedűre, fagottra, baritonszaxofonra és szintetizátorra íródott. Az egyik legkülönlegesebb darab Tüür alkotásainak sorában a "Közvetítés" (Ülekanne) (1997) hat (!) zongorára, ami először 1997-ben a tallinni NYYD kortárs zenei fesztiválon csendült fel a brit Piano Circus előadásában.

Erkki-Sven Tüür az egyike azoknak a nagyvilágban is elismert észt zeneszerzőknek, aki műveinek ősbemutatói általános szabályként Észtország határain kívül zajlanak.

KANGRO TUDJA, HOGY AZ EGYSZERŰSÉGBEN JÁTÉKOS VARÁZSLAT REJLIK. Raimo Kangro (1949-2001) "Szív" (1999) című operája törte meg a tabut, ami miatt 17 év alatt nem született egyetlen egész estés észt opera sem. Már 1974-ben felkeltette a figyelmet ritmusos, a popzenéből ismert intonációkkal teli zenéjű "Csodálatos történet" (Imelugu) című, G. Boccaccio Dekameronján alapuló operájával. A mű a komikus operák tradícióinak szellemében született, ezért kötelezően játékos (ami a zeneszerző munkásságára egészként is jellemző). Következő zenés darabja az első észt rockopera ("Északi tündér")(1980, társszerző Andres Valkonen) volt. A következő évben az Estonia Nemzeti Operában bemutatásra került komolyabb tematikájú operája, az "Áldozat" (a librettó alapjául A. Tolsztoj "Kígyó" című története szolgált). (A főszereplő, a farizeusság és a bürokrácia konfliktusát ábrázoló opera a maga idejében jelentős társadalomkritikát tartalmazott.) Kangro utolsó operája ("Szív")(Süda)(1999, a librettó a zeneszerző lányaitól, Kirke és Marja Kangrotól) allegorikusan egyesíti Faust és Frankeinsein történetét (habár egyikük nevével sem találkozhatunk a műben) - Faust, a tudás, a hatalom és a felelősség szimbóluma, Frankeinstein a szörnyeteg, aki megsemmisíti alkotóját, az operában gyűjtőalakjuk a karrierista orvos, aki eladja a lelkét a sátánnak és akit meggyilkol korábbi páciense, akinek kioperálta a szívét és ezzel akaratlanul szívtelen tömeggyilkost teremtett.

Kangro munkásságában a színpadi műveken kívül fontos helyet töltenek be a hangszeres versenyművek, bár a zeneszerző elsősorban a zongora és a zenekar lehetőségeire koncentrált. Öt koncertművet írt - két zongoraversenyt (1976, 1999) és három koncertet két zongorára (1978, 1988, 1992).

EINO TAMBERG - ÉRZÉKI UTAZÁS A ROMANTIKUS NEOKLASSZICIZMUSBÓL AZ EXPRESSZIONISTA TRAGÉDIÁBA. Eino Tamberg (1930) műveiben elsődleges helyet a szimfonikus és színpadi zene foglalta el. Hangzásvilágát festői témákból és dallamos hangzásból eredő epikus, lírikus vagy szenvedélyes kifejezésmód jellemzi. A '90-es években romantikus színvilágú neonklasszicista stílusa mellett expresszionista intonációs játék jelent meg, ami legtisztábban talán a "Desiderium concordiae" (1997) kamaraegyüttesre című műben figyelhető meg. A zeneszerző négy szimfóniája mellett (készültek 1978, 1986, 1989 és 1998) figyelemreméltó nagy mű az "Amores" (1981) című oratórium: szövege antik szerelmes verseken alapul. Úgy tűnik, az érzékiség Tamberg alkotásainak egyik kulcsszava - a  "Cyrano de Bergerac" (1974) és a "Repülés" (Lend)(1983) című operái is a szerelem csodájáról és tragikumáról szólnak.

Eino Tamberg legnépszerűbb művei - a  "Cyrano de Bergerac" (a legtöbbször színpadra állított észt opera, bemutatták a csehországi Olomoucban és Mikk Mikiver új színpadképével 1995-ben az Estonia Nemzeti Operában is) és a Trombitaverseny nr. 1 (1972), ami Tamberg világszerte legismertebb és legtöbbször játszott műve: az európai bemutatót követően 1987-ben a Göteborgi Szimfonikusok előadásában  Neeme Järvi vezényletével Szingapúrban és Hongkongban is elhangzott, 1990-ben Msztiszlav Rosztropovics vezetésével pedig Washingtonban is bemutatták (a szólista mindhárom esetben a világ egyik legismertebb trombitása, Hakan Hardenberg volt). Tamberg nemzetközi elismertségét tükrözi, hogy az ENSZ 50. évfordulójára "Celebration fanfares" (1995) címmel írt zenekari művének bemutatóját a New Yorki Filharmonikusokkal, Neeme Järvi vezényletével tartották.  

Eino Tamberg tevékenységének különleges oldala az Észt Zeneakadémiához fűződő pedagógiai munkássága, ahol kompozíció tanárként 1968-ban kezdett dolgozni (1983-tól professzor). Ha 1970-ig az észt zenében csak egy nagy kompozíciós iskoláról lehetett beszélni (Heino Elleréről, ahova Tubin, Pärt, Rääts és mások tartoznak.), mostanra ez kiegészült Eino Tambregével, ahonnan a zenei életbe Kangro, Vähi, Vihmand, Tulev és Tőnu Naissoo érkezett.

(Fotó: Kaupo Kikkas)