A keresztény hit tanításainak terjedése és a szerzetesrendek

Az észteket német és dán papok keresztelték meg, túlnyomórészt a 13. század második és harmadik évtizedében.

A keresztség szentségét gyakran sietve osztották ki, és a formális szertartás során vélhetőleg háttérbe szorult a keresztény tanítások tartalmának elmagyarázása. Figyelembe véve azonban az akkoriban Nyugat-Európában egyre inkább elterjedő prédikálási szokást és a kolduló szerzetesrendek létrejöttét, feltételezhetjük, hogy az újonnan tanultakat nem hagyták közvetlenül a keresztelés után teljesen feledésbe merülni.

A szerzetesrendek közül Livóniában a ciszterciek és a dominikánusok játszották a legfontosabb szerepet. A ciszterciek már a 12. században elkezdték a Balti-tenger környékén élő népek keresztény hitre térítését a nyugati szlávokkal benépesített vend területeken (ma: Észak-Németország). A szerzetesrend 1205-1207-ben első kolostorát is megalapította Livóniában, Dünamündében (ma Daugavgriva, Lettország), mely sajátos diplomáciai központtá nőtte ki magát. Több, Livónia keresztény hitre térítésében résztvevő kulcsfigura, pl. Livónia püspöke, Bertold és Észtföld püspöke, Theoderich, szintén a ciszterci rend tagja volt. Más szerzetesrendek - pl. a Benedek-rend - nem jutott el Livóniába.

Livónia hitéletében az egész középkorban jelentős szerepet játszottak a kolduló szerzetesrendek, különösen a dominikánusok. Livóniában való megjelenésük mindössze tíz évvel a rend alapítása után Modenai Wilhelm tevékenységének eredménye. Wilhelm maga is találkozott Szent Dominicussal, és a rend igen lelkes támogatójaként tűnt ki. A tallinni és a rigai dominikánus kolostorokat is az ő kezdeményezésére alapították az 1220-as évek elején, ill. 1230-as évek végén. Bár az eredeti kolostorok nem maradtak meg, a rend a bonyolult politikai viszonyok ellenére nem mondott le a livóniai missziós tevékenységéről: a 13. század közepétől kezdve a tallinni és rigai dominikánus kolostorok már megszakítás nélkül működtek. 1300 körül a dominikánusokTartuba is eljutottak a kolostoralapításig.

Mivel a dominikánus rendet azzal a céllal hozták létre, hogy az isteni ige hirdetésével megtérítsék a pogányokat és másként gondolkodókat (innen ered a rend hivatalos elnevezése is - Ordo Fratrum Praedicatorum, azaz prédikáló testvérek rendje), a szerzetesek általában elsajátították a helyi nyelvet, és energikusan fogtak hozzá a prédikáláshoz illetve a szentségek osztásához. A kolduló szerzetesrendek (mind a dominikánusok, mind a ferencesek) elnyerték a nép rokonszenvét is, többek között az apostoli szegénységet hirdető alapelvük miatt. A későbbi évszázadokban ugyan a kolduló rendek is vagyonosabbá váltak, ám a 13. században a hangsúlyozott szegénység és tisztaság még világosan megkülönböztette őket a többi régebbi, gazdagabb és kevésbé szigorú életmódot folytató rendtől.

Bár a testvérek általában a városok sűrűbben lakott körzeteiben alapították kolostorukat, vidéken is foglalkoztak prédikálással és lelkipásztori munkával, amiért nehezen lehetne túlértékelni szerepüket az észtek vallásos művelésében. Annál is inkább szükség volt a munkájukra, mivel vidéken a gyülekezeti templomok gyakran egymástól távol helyezkedtek el, illetve a papi és vikáriusi állások is gyakran betöltetlenek voltak ezekben a templomokban.

A ferencesek észt területen csak a 15. század második felében alapították meg első kolostorukat. Ezzel a dominikánus rend két évszázadon keresztül egyeduralkodó kolduló rend volt Livóniában.

(Fotó: Márkus Virág)