ÉSZT ZENEI HÉT * november 23. – december 3. * Arvo Pärt * Veljo Tormis * Mari Kalkun * Peedu Kass Momentum * Kristjan Randalu * Kadri Voorand * Liisi Koikson * LETÖLTHETŐ PROGRAMFÜZET

Életmód és szokások

Életmód és szokások

A parasztcsalád a földesúrtól kapott földbirtokot művelte, a földért cserébe köteles volt az uradalomnak haszonbért fizetni és robotot végezni. Ebből a földdarabból nyerték az összes élelmiszert, illetve a nyersanyagot mindazon ruhadarabok elkészítéséhez, melyekre a ház népének szüksége volt. A parasztgazdaság által termelt áru egy részét eladták, hogy megvehessék azt, amit maguk nem tudtak előállítani. A parasztházban született és nőtt fel az új nemzedék, mely szülei irányításával elsajátította az élethez szükséges ismereteket. A 18. század második felétől már otthon olvasni is tanultak a gyerekek.

A parasztcsalád tagjai között rokonsági vagy alá-fölérendeltségi viszony volt, e kétfajta kapcsolat gyakran összefonódott. A család feje a gazda volt, az ő családja képezte a tanya magját. A feleségen és gyerekeken kívül közeli rokonok is tartoztak a családba, mindannyiukat együttvéve a ház népének hívták. Rajtuk kívül általában távolabbi rokonok és idegenek is éltek a tanyán, ez utóbbiak béresként és cselédként, általában ők végezték a parasztgazdaság helyett a robotot az uradalomban, a közvetlenül a tanyához kapcsolódó munkával nem foglalkoztak. A parasztcsalád összetételében legkevésbé állandóak a fogadott munkások voltak, őket legtöbbször csak egy évre vagy egyetlen nyárra alkalmazták.

A családokban meghatározott munkamegosztás szerint folyt az élet. A férfiak dolga volt a szántóföld művelése, az erdei és szállítási munkák, illetve a lovakról való gondoskodás, a part menti vidékeken a tengerjárás és halfogás. A nők hagyományos területe az étel és a ruházat elkészítése illetve a jószág ellátása volt. Természetesen rájuk hárult a gyerekek nevelése és az olvasás-írás megtanítása is.

A régi észteknél a környező világ érzékelésének kiindulópontja mindenekelőtt a köralak volt. A lineáris idő elképzelése csak a katolikus hitről a lutheránusra való áttérés idején alakulhatott ki. Két kör volt, melyben az ember részt vett: az életkör és az időkör. Életkörből csak egyetlen nagy volt, az időkör viszont újra és újra ismétlődött.

Az életkörnek négy központi eseménye volt: a születés, a felnőtté válás, a házasságkötés és a halál. Ezek közül az első és az utolsó minden esetben megtörtént. Nem minden világra jött gyerek érte meg azonban a felnőttkort és nem minden nagykorú házasodott meg. Az észtek régi és új vallásának szimbiózisában a világ érzékelése bonyolult szokásrendszert követelt. Egyik életszakaszból a másikba érve az ember különösen nyitott, ezért ilyenkor távol kellett tartani a gonoszt illetve biztosítani a sikert és boldogulást.

A születéssel kapcsolatos szokások már a fogantatásnál megjelentek. Ha azt kívánták, hogy a jövendő gyermek fiú legyen, fejszét tettek a szalmazsák alá, ha pedig lányt szerettek volna, tűt. A gyermekről való gondoskodás bonyolult tiltás-parancs rendszerben tükröződött, amivel minden viselős nőnek számolnia kellett. Számos tabunak közvetlen gyakorlati alapja is volt. Tilosak voltak bizonyos tevékenységek, hogy elkerüljék a hibákat és fogyatékosságokat a gyermek külsejében illetve jellemében. A hagyomány szigorúan tiltotta a terhes nő megijesztését, felbosszantását, a veszekedést, de a nevetést is. Szigorúan tilos volt minden olyan tevékenység, ami húzódást vagy rázkódást okozhatott. A tilalmak egy részében analógiás mágiáról volt szó. Pl. fehérneműt mosva a nőnek nem szabadott magát benedvesíteni, mert úgy tartották, hogy akkor bepisilős lesz a gyereke. Legáltalánosabb az a hiedelem volt, - amely részben a mai napig él - hogy ha a viselos nő tűzvészt látva megérinti magát a kezével, a gyereken azon a ponton égés nyoma lesz. Meg voltak győződve róla, hogy a gyerek bármely hibájának csak az lehet az oka, hogy az anyja nem tartotta be valamelyik szabályt.

Fontosnak tartották a születés napját és pontos idejét. A hétfő, szerda és a péntek szerencsétlen napnak számított az észteknél, ilyenkor nem fogtak bele semmilyen munkába. Ezek a napok az életkezdéshez is rosszak voltak. A vasárnap született gyermeket rendkívül szerencsésnek tartották, ebben a mai napig hisznek. Az este világra jött gyerek szintén jól járt, a reggel születettnek azonban egész életében keményen gürcölnie kellett, hogy úgy-ahogy biztosítsa a megélhetését. Észtország-szerte szokás volt, hogy a megszületett gyereket ellentétes neműnek való ruhába öltöztették, a fiút női ingbe és fordítva. E művelet célja a későbbi házasságkötés biztosítása volt. A kereszténység felvétele után néhány régi, a gyerek fürdővizével kapcsolatos szokás áttevődött a keresztelővízre. A fürdővízbe ezüstholmit kellett rakni; ezt a fémet ősidőktol fogva használták a gonosz elhárítására illetve áldozati adományként.

A születéssel kapcsolatos első fontos ünnepi esemény a gyermekágyas asszony meglátogatása volt. A falu asszonyai elmentek megnézni az újszülöttet és mindig vittek magukkal ennivalót illetve a gyereknek szánt ajándékot. Az első látogatóknak nem szabadott szegénynek vagy öregnek lenni, mert így felnővén a gyerekből is szegény ember vált. Látogatóba addig lehetett menni, míg az asszony gyermekágyban feküdt; ez az időszak pár naptól néhány hétig terjedhetett. A gyerek számára leginkább veszélyekkel teli a születése és keresztelése közti időszak volt, ezért soha nem hagyták őt egyedül, és egész éjjel égett a tűz a szobában. A gonosz szem erejét a gyermek mellére helyezett ezüstholmi is semlegesítette. Nevet általában a nagyszülők vagy a közeli ünnepnapok neve alapján adtak neki. A gyereket nem szabadott az apja vagy anyja nevére keresztelni. A keresztelésre a gyerek 2-3 hetes korában került sor. (Észtországban vannak kis szigetek, melyekre ritkán, egy évben csak néhányszor jutott el a lelkész, ezeken olyankor végezték el az összes egyházi szertartást a kereszteléstől a halottak felszenteléséig.) A gyermeket otthon vagy a templomban keresztelték. Az ezt követő, néhány napig tartó ünnepléshez számos szokás fűződik, mindegyik célja a gyerek boldog életének biztosítása volt.

 

A felnőtté válásra az északi népek nagyon kevés figyelmet fordítottak, ennek az eseménynek egyetlen nyilvános megünneplése az egyházi konfirmálás volt. Helyenként azonban fennmaradtak nagyon ősi szokások, közéjük sorolható a nagy melltu viselése a szetuknál, ami csak a szülőképes nők számára volt megengedett. A nagy melltű a lány mellén azt jelentette, hogy elkezdődött viselője menstruációs ciklusa, a melltű nélkül járó idősebb nőről pedig tudni lehetett, hogy már nem fogamzóképes.

A néphagyomány több olyan tevékenységet megnevez, melyek csak nagykorúak számára voltak megengedettek, ugyanakkor semmilyen utalást nem találni a nagykorúvá válás megünneplésére. A lányoknak pl. szabad volt a ruháskamrában vagy csűrben aludni és ilyenkor éjjel legény-látogatót fogadni, szintén elfogadott volt a fiatalok számos más együttléte és a lovak közös éjszakai legeltetése, amikor a farkas elleni védekezésül tüzet raktak és körülötte mulattak.

A házasságkötés az ember életének egyik központi eseménye volt. Meg voltak győződve arról, hogy az ember csak házasságban töltheti be szociális és biológiai szerepét. Már a születéshez kapcsolódó szokásrendszerben is sok olyat találni, melyeknek ezt kellett biztosítania. A szülőknek egészen a 19. század közepéig döntő szava volt a házastárs kiválasztásában. A menyasszony dolgosságát tartották meghatározónak, nem a szépségét vagy a vagyonát. A feudális faluban a gazdagság viszonylagos fogalom volt, csak a kapitalista viszonyok fejlődésével, a 19. század második felében vált fontossá.

A fiatalok érintkezésének egyik formájaként a legények nyaranta a lányokhoz jártak éjszakázni. Erre a tavaszi György-naptól (04.23.) ősszel legfeljebb Mihály-napig (09.29.), csütörtök és szombat este került sor. Ez volt az az időszak, amikor a fiatalok kint aludtak, a lányok a ruháskamrában vagy a csűrben, a legények pedig a padláson. A lányoknál alvást (melynek során - legalábbis régebben - a testi kontaktus nem volt megengedett) a szülők ha nem is helyeselték, de mindenképpen elfogadták. Helyenként egyenesen elvárták, hogy a lánykérést éjszakai látogatások előzzék meg. Hálásnak kellett lenni, ha jött valaki, hová lett volna az ember a szégyentől, ha senki sem akarta volna a lányát.

Még ha gondolatban ki is szemelték a menyasszonyt, akkor sem illett azonnal lánykérőbe menni, visszautasítás esetén ugyanis nevetségessé vált volna a kérő a falu népe előtt. A lánykérést puhatolózás előzte meg, ami bizonyos szimbolikus tevékenységekkel vagy egyenes kérdésfeltevéssel történt. A szimbolikus tudakozódások közül legismertebb a kérőnyírfa szokása. A kérőjelölt nyírfaágat vitt a leány ajtaja vagy ablaka mögé. Ha az ág bekerült a szobába, jöhetett a vőlegény. Nagyon régi szokás volt az ún. "késtartóhoz hívás", melyben a lányok voltak az aktívabbak. Csípőjükre díszes zsebet erősítettek, és dalolva hívogatták a legényt, hogy rakja bele a kését. A lány eldobta a kést, ha tulajdonosa nem tetszett neki, ellenkező esetben jöhetett a legény lánykérőbe. A legelterjedtebb szokás az ún. előkérés volt. Előkérőbe az idősebb nők jártak csütörtök este, pálinkásüveggel jelezve jövetelük célját. Az üveg átvétele azt jelentette, hogy a kérőt is fogadják.