AZ ÉSZT NYELV

A mai Észtország területe az utolsó jégkorszak jégnyelveinek visszahúzódása után kb. 11 000 évvel ezelőtt már lakott volt, de a finnugor nyelvet beszélő népek csak kb. 3 500 évvel ezelőtt érkeztek meg és keveredtek a már itt élőkkel. Az akkori emberek beszédének megértése nagy kihívást jelentene a mai észtek számára, mivel az azóta eltelt időben a felismerhetetlenségig megváltozott a nyelv szókincse és nyelvtana. A mai észt nyelv ennek ellenére sok elemet őriz az egykori tundrai vadászok gondolkodásmódjából.

Nyelv és gondolkodás
A legmindennapibb nyelvhasználatban egy sor ősi, talán a jégkorszak idejéből származó kifejezést hallhatunk.

Az észtek azt mondják 'külma käes' (a hideg kezében = hidegben), 'vihma käes' (az eső kezében = esőben), 'päikese käes' (a nap kezében = napon), 'tuule käes' (a szél kezében = szélben). Minden bizonnyal ezen kifejezések használói nem gondolják, hogy a hidegnek, a napnak vagy a szélnek lennének kezei. A régi hit szerint a mozgó, gyakran megszemélyesített természeti jelenségeknek vagy akár az állatoknak és növényeknek is volt erejük. Ezt az erőt - ami gyakran az embereket is hatalmába kerítette - a kéz személyesítette meg. Innen ered a mai 'käskima' (kezezni = parancsolni) ige is.

Az előbb felsorolt példákban a kéz egyes számban szerepel, ami az ősök egységes világképéből eredeztethető. Minden egységet, egészet alkotott. A páros végtagok és szervek is egységet alkottak, ezért ezeket egyes számban nevezték meg. Aki egy kézről beszélt, fél kezet említett. Innen ered az egységes világ jobb és bal oldalra osztása is.

A mai észtek már minden tudatosság nélkül tájékozódnak a nagyvilágban a testrészek segítségével. Amikor valami a 'fülünkön' ('kõrval' = mellett)van, nem is vesszük észre, hogy a saját fülünkről beszélünk. A 'peal' (= rajta) azt jelenti, hogy a fej tetején, a  'juures' (= közvetlenül mellette) pedig azt, hogy a gyökérben, azaz azon a ponton, ahol a földdel érintkezünk. 

Az észt nyelv a finnugor nyelvcsalád balti-finn ágába tartozik, így szomszédos indoeurópai eredetű nyelveivel - orosz, lett, svéd - nem áll rokonságban. A finnugor nyelvek közül legismertebbek a finn, a magyar, az észt, jóval kevesebbet tudunk a vót, a lív, az izsór, a vepsze, a karjalai, a számi (lapp), a mordvin, a mari, az udmurt, a komi stb. nyelvekről, melyeket Észak-Oroszországban, Skandináviában vagy Szibériában beszélnek.

Az észt legalább annyira eltér legközelebbi rokon nyelvétől, a finntől, mint az angol a fríztől. Az észt és a magyar nyelv közötti különbség akkora, mint a német és a mai Irán területén használt fárszi nyelv között.

A nyelvek közötti összefüggések legtöbbször a számnevekben figyelhetők meg:

Manapság az észt az egyik legkisebb nyelv, ami a teljes államiság funkcióit hordozza. Észtül tanítanak az általános iskolától az egyetemig, ez a modern tudomány (molekuláris biológia, csillagászat, infotechnológia, szemiotika stb.) nyelve. Észtül beszélnek a hadseregben, a színházban, a repülésirányításban, a médiában - egyszóval az élet minden területén. Az észt az Észt Köztársaság egyedüli hivatalos nyelve.

A világban közel 1 100 000 fő beszél észtül, közülük 950 000 él Észtországban, a többi közel 150 000 szétszóródott a világban (Svédországba, Kanadába, az Egyesült Államokba, Oroszországba, Finnországba, Németországban stb.).

1919-ben nyitották meg a Tartui Egyetemen az Észt nyelvi tanszéket. Ma a tallinni Észt Nyelvi Intézetben, a Tartui Egyetemen, a Tallinni Pedagógiai Egyetemen, az Észt Bölcsészeti Intézetben és a világ számos tudományos központjában foglalkoznak az észt nyelv kutatásával.

Történelem

Általánosan elfogadott az a nézet, hogy az ősi nyelvet sok germán, balti és ószláv hatás érte: ezt hangváltozások és nagyszámú kölcsönszó támasztja alá.

A legrégebbi feljegyzett észt szó feltehetőleg a 8. századi egyházi személyiség, Aethicus Ister Cosmographia című művében található: Taraconta (Tharaconta) néven említette a mai észt területeket, vagy a legnagyobb szigetet, Saaremaat (az észt területek szigetként való meghatározása egyáltalán nem tűnik furcsának, mivel a 11. században a német krónikás, Brémai Ádám Skandináviát egy nagyobb szigetvilág részeként határozta meg). A Taraconta Taara+kond összetevőkre bontható. Taara az ősi észtek vallásának egyik legfontosabb istene, a -kond képző pedig a magyar -ság/-ségnek felel meg. Taraconta így akár a Taara-imádók földje is lehetett.

Az első írásos források az észt nyelvvel kapcsolatban a 13. századból származnak, amikor az észt területeken - Európa utolsó pogány vidékén - megjelentek a német és skandináv keresztes lovagok. Az észtek elleni háborút a 13. századi latin nyelvű Heinrici Chronicon Livoniae írja le, ami észt szavakat és mondattöredékeket tartalmaz.

Szintén a 13. századból nagy számban ismerünk hely- és személyneveket: jelentős forrás az 1219-20 között született Liber Census Daniae, ami közel félezer nevet tartalmaz. Ezek közül kb. 50 ma már nem használatos, de a többi a mai napig követhető, folyamatos szereplői az észt nyelv változásáról szóló leírásoknak.

A keresztes hadjáratok eredményeként az észt és lett területeket felölelő Ó-Livóniában alnémet nyelvű nemesi és városi polgári réteg alakult ki. Az alnémet és a reformációval a területre érkező felnémet nyelv a 19. század végéig a vezető réteg nyelve maradt. Annak ellenére, hogy a terület urai folyamatosan változtak - Dánia, Lengyelország, Svédország, Oroszország -, az észt nyelvre a legnagyobb hatással mégis a két, balti-németek által használt nyelv volt.

Az első fennmaradt észt nyelvű kötőszöveg a Kullamaa kéziratból, 1524-28. körülről származik. Ebben a katolikus liturgikus szövegben két ima - Pater noster és Ave Maria - és egy Credo található. A 16. században beköszöntő reformáció időszaka nagy lökést adott az egyházi irodalom helyi nyelvre - észak- és délésztre - történő fordításának.

A 17. században állították össze az első észak- és dél-észt nyelvű nyelvtanokat és szótárakat. Ebből az időszakból több forrás is fennmaradt, ami alapján a nyelvváltozások követhetők.

A nemzeti ébredés időszakában, a 19. század közepén az észt a parasztok nyelvéből hamar kultúrnyelvvé vált: ezt kezdték használni a szép- és tudományos irodalomban, megjelentek az első saját nyelvű nyelvtanok is. Az első észt nyelvű észt nyelvtant 1884-ben Karl August Hermann jelentette meg: fontos szerep volt az észt nyelv egységesítésében.

A 20.  században a tudatos nyelvfejlesztés az európai kultúrnyelvek sorába emelte az észtet. Fontos szerepet töltött be ebben Johannes Aavik, aki a finn nyelvre és az észt nyelvjárásokra támaszkodva, de mesterségesen képzett szavakat is alkalmazva tudatos nyelvművelésbe fogott. Szintén fontos szerepe volt a nyelv egységesítésében és a tudományos nyelv fejlesztésében Johannes Voldemar Veskinek. Érdekes eleme mozgalmuknak az időszaki kormányrendeleteivel ex nihilo bevezetett több ezer tudományos terminus.

A 20. században a nyelv egységesítésének legfontosabb hordozója a Helyesírási és Értelmező Szótár volt, melynek első kiadása 1918-ban jelent meg.

A szovjet megszállás idején 1940-91. között a nyelvművelésből és a nyelvtani szabályok precíz betartásából a nemzeti ellenállás egyik formája lett, ami a szovjet ideológiát szimbolizáló orosz nyelv ellen irányult - az észt nyelv a nemzeti identitás egyik legfontosabb hordozója lett.

Az 1990-es években a nyelvi normákhoz való igazodás fellazult, újra értékelni kezdték a különböző szociolingvisztikai rétegeket és a nyelvi sokszínűséget.

Az észt irodalmi nyelv története
Az első fennmaradt tartalmas észt nyelvű szövegek a 16. századból származnak. Tudomásunk szerint az első észt szöveget tartalmazó könyv 1525-ben jelent meg, de ennek egyetlen példánya sem maradt az utókorra. 11 töredékes oldalt találtak az 1535-ben megjelent, a német származású lelkipásztor, Simon Wanradt és az észt származású tanító, Johann Koell által írt katekizmus szövegéből. A 17. századból több (német és latin nyelvű) észt nyelvtan maradt fenn, melyek általában német-észt szószedetet is tartalmaztak. Az első ilyen 1637-ben jelent meg, szerzője a német származású lelkipásztor, Heinrich Stahl. A 18. század közepéig küzdött egymással az irodalmi nyelv státusáért az észak- (tallinni) és a dél-észt (tartui) nyelvjárás. 1739-ben nyomtatásban is megjelent az első észt nyelvű Biblia. Mivel ez északészt nyelvű volt, ez a nyelvjárás kezdett dominálni. A dél-észt írott nyelv visszaszorulását tovább gyorsította a legfontosabb dél-észt központ, Tartu lakosságát 1708-ban az Oroszország és Svédország közötti északi háború során Oroszországba deportálták. A 19. század végére a dél-észt irodalmi nyelv gyakorlatilag eltűnt, feltámasztására a 20. század utolsó évtizedeiben történtek kísérletek a vőro nyelv alapján.

A 17. század végéig az írott észt nagyon németes képet mutatott szókincsét, alaktanát és mondattanát tekintve is: nagy számban használtak a németből átvett kifejezéseket. Az írásmód sem volt egységes: egymás mellett, keverve használták a latin, az al- és a felnémet írásmódot, az ellenreformáció idején pedig a déli területeken megjelent a lengyel írásmód is. A század végén kezdődött meg Johan Hornung és Bengt Gottfried Forselius ösztönzésére az észt írott nyelv reformja. A német eredetű szerkezetek egy részét elhagyták, de a szigorú német írásmódot vették használatba. A 19. század második felében zajlott a reformok második hulláma, aminkóek során a nyelv használt formáját vették alapul. 1818-ban Otto Wilhelm Masing vette használatba az 'ö' éa 'o' közötti magánhangzó-fonéma jelölésére az 'ő'(hullámvonalas o) betűt. A század közepén Eduard Ahrens kidolgozta a finn alapú észt írásmódot, ami a század végére széleskörű alkalmazást nyert: ezt használják a mai napig.

(Fotó: Katrin Tombak)