ÉSZT ZENEI HÉT * november 23. – december 3. * Arvo Pärt * Veljo Tormis * Mari Kalkun * Peedu Kass Momentum * Kristjan Randalu * Kadri Voorand * Liisi Koikson * LETÖLTHETŐ PROGRAMFÜZET

A halál

A halál

A halálhoz, mint szomorú és elkerülhetetlen eseményhez, számos jósjel kapcsolódott. Az általánosan elterjedt hiedelem szerint, ha valaki kopogtatást és zörgést hallott, az a halál előjele volt. A halál természetes idejének a tavaszt tartották, amikor a fák levelet hajtanak, és az őszt, amikor elhullajtják lombjukat. Ilyenkor az elhunyt lelkére könnyebb út várt a másvilágon. Úgy hitték, hogy a legjobb meghalni nappal, szép időben. Aki hófúvásban vagy viharban távozott az élők sorából, az minden valószínűség szerint gonosz ember volt vagy éppenséggel és boszorkány. A halál megkönnyítését többféle módszer szolgálta. Ősi szokás volt ilyenkor a távozó lélek előtt kitárni az ablakot vagy az ajtót. A kereszténység hatására kialakult vélekedés szerint arra vár könnyű halál, aki titkait és bűneit bevallja, és azokért bocsánatot kér.
A halottat szalmával borított létrára vagy deszkából ácsolt emelvényre fektették és megmosdatták. Az ehhez használt szappant és a leveles ágat, amivel a halott testék ledörzsölték, később a koporsóba tették, a mosdóvizet pedig ott öntötték ki, ahol senki sem járt. A szalmát és az emelvényt elégették. A halottat fehér ruhába öltöztették. A halottas házból tilos volt bármit is kivinni, mert az balszerencsét hozott. A halottat nem volt szabad egyedül hagyni, éjjel virrasztottak mellette. A virrasztók hagyományosan sós vízben főzött borsót és babot ettek. Amikor a halottat a koporsóba tették, vigyázni kellett, nehogy valaki könnyet ejtsen bele, mert akkor a gyászolót is elragadhatta a halál. A halott mellé mindig tettek néhány pénzérmét.
Halottnézőbe meghívás nélkül, maguktól érkeztek a gyászolók, miután a halottat koporsóba tették. Ekkor vettek tőle végső búcsút. A temetés résztvevőit egyes helyeken meghívták, máshol maguktól jöttek. Ahogy a keresztelőre és a lakodalomba, úgy a temetésre is elemózsiás batyuval érkeztek az ismerősök, rokonok. A legtöbb temetési rituálé célja annak megakadályozása volt, hogy a halott hazataláljon, és hazajáró lélekké váljon.
A halottat lábával előrefelé hozták ki a házból, és így is tették fel a halottaskocsira. A szobát kiseperték, a szemetet a halott után szórták. Egyes vidékeken borókafával is kifüstölték a helyiséget, hogy elűzzék a halott lelkét, és megtisztítsák a levegőt. A halottas kocsin többnyire ketten ültek. Gyorsan hajtottak, kanyargós úton, mert úgy hitték, hogy a hazajáró lelkek csak azon az úton találnak haza, amin a halottat a temetőbe vitték. A sírt nem áshatta meg közeli hozzátartozó.
A temetés után következett az elhunyt emlékére rendezett halotti tor. Ilyenkor mindig vágtak állatot, olykor többet is. Ebben az áldozat ősi szokásának nyomai fedezhetők fel: úgy tartották, hogy ha nem vágnak állatot, azokat dögvész viszi el, vagy más szerencsétlenség éri a háztartást. A hiedelem szerint azok a halottak, akiknek az emlékére nem ültek tort, később hazajárnak. A halotti toron minden ételnek el kellett fogynia, ami esetleg mégis megmaradt, azt kiöntötték a halottnak.
A tor után kezdetét vette a gyász ideje, amikor tilos volt kiejteni a halott nevét vagy ezüst ékszert viselni. A férfiakat hat hétig, a nőket hat hónapig gyászoltak.