ÉSZT ZENEI HÉT * november 23. – december 3. * Arvo Pärt * Veljo Tormis * Mari Kalkun * Peedu Kass Momentum * Kristjan Randalu * Kadri Voorand * Liisi Koikson * LETÖLTHETŐ PROGRAMFÜZET

13. - 14. század

13. - 14. század

Az idegen hatalom megszilárdulása. Az ország új gazdáinak származása és egymáshoz való viszonya

Az új hatalom megszilárdulása sok időt vett igénybe. Eleinte valószínűleg csak a helyiek megadóztatására korlátozódott. Első teherként bizonyára az egyházi tizedet vezették be. A forrásokban a földesúrnak fizetendő terményadóról is szó esik, amit többnyire gabonában törlesztettek, azt azonban nem tudni, milyen hatékonysággal sikerült behajtani ezeket az adókat a 13. században.

A német és dán származású vazallusok kezdetben a kialakuló városokban, váraikban laktak. Vidéki udvarházaik csak megállóhelyül szolgáltak az adóbeszedő utak során és nem sokban különböztek a módosabb paraszttanyáktól. A hűbéresek csak a 13. század végén - 14. század elején kezdtek a városokból vidéki kastélyokba költözni.

Mind a vazallusok nevét, mind az ország adminisztratív felosztását lényegesen jobban ismerjük a mai Észak-Észtország területén, mivel e terület falvait és hűbéreseit lajstromba vették az 1240-es évek elején összeállított Liber Census Daniae című dán adóösszeírásban, melynek alapjául bizonyára a területen tevékenykedő dán papok feljegyzései szolgáltak. A forrásban szereplő nevek alapján a kutatók úgy vélik, hogy a 13. században a hűbéresek legalább 4 %-a észt származású lehetett, akik a hódítás előtti uralkodó rétegből származhattak. A többi hűbéres dán és német volt (a dél-észtországi területeken csak németek). A német származású hűbéresek eleinte túlnyomórészt alnémet területekről illetve Vesztfáliából érkeztek, később Holsteinből, Mecklenburgból és Pomerániából is.

Feltételezhető, hogy a hódítás utáni első évtizedekben az észtek életkörülményeiben nem történtek nagyobb változások a hódítás előtti időszakhoz képest. A saját országbeli uralkodó réteggel szembeni adófizetési- vagy munkavégzési kötelezettséget valószínűleg hasonló mértékű, immár az idegen urakkal szembeni kötelezettségek váltották fel, az új uraknak a parasztok feletti bírósági hatalma pedig bizonyára csak részleges volt. Általában az első uradalmak létrehozása sem jelentette még a parasztok használatában lévő föld megnyirbálását. Vélhetőleg különleges státusa volt Saaremaa szigetének, melynek lakói - legalábbis a 13. században - csak szerződéses alapon ismerték el korlátozott adófizetési kötelezettségüket és a lovagrend bírósági hatalmát.

Az új hatalom vidékre való eljutásának egyik első látható jele a lovagrendi várak hálózatának kiépítése volt. A lovagrend földjei a 14. század közepéig csak a déli és középső területekig, illetve részben a szigetekre nyúltak. A lovagrend területeit parancsnokságokra (komtuurkond) és helytartóságokra (foogtkond) osztották, melyek központja a lovagrendi vár volt. A várakat nem csupán a helyiek leigázására és a külső ellenség - elsősorban a litvánok és oroszok - távoltartására építették. Elsődleges feladatuk inkább a lovagrend belső szerkezetének megőrzése volt, illetve a rend pozícióinak védelme a többi helyi idegen hatalom köreiből támadó lehetséges ellenségekkel szemben. Ezen kívül a rend szabályai megkövetelték a tagoktól, hogy konventben éljenek; ezt a hagyományt a Szentföldről hozták magukkal, nem a helyi körülményeket szem előtt tartva alakították ki. A saare-lääne és tartui püspökségektől illetve a dán korona észak-észt földjeitől eltérően - ahol meghatározott személy (a püspök vagy a király) volt a hűbérúr - a Német Lovagrend hűbérisége korporatív volt, azaz a rend mint szervezet volt az uralkodó. A helyi livóniai mester csak a rend nagymesterétől kapott felhatalmazással tevékenykedhetett.

A Német Lovagrend tagjai elsősorban a Rajna-menti területekről és Vesztfáliából érkeztek Livóniába, utóbbiak főként a 15. század közepe után. Ekkor a Livóniában letelepedő vesztfáliaiak és rajnaiak között származási alapon éles konfliktus bontakozott ki, melynek eredményeként a korábban is kisebbségben lévő rajnaiakat gyakorlatilag kiszorították az országból.

A középkori Livónia sajátossága abban rejlett, hogy pl. a Német Lovagrend poroszországi területeitől eltérően a kolonizáció során ide nem érkeztek német parasztok. A parasztkolonizáció hiányát a kedvezőtlen éghajlattal magyarázták, illetve a társadalmi rétegződés fennmaradt helyi sajátosságaival, vagyis az erős szabadparaszti réteg hiányával.

A 13. század közepétől kezdve a helyi hűbérurak - különösen a saare-lääne-i püspök - támogatásával Svédországból és finnországi svédek lakta területekről telepesek érkeztek a nyugati és az északi, gyérebben lakott part menti területekre és a szigetekre is. A később parti svédeknek nevezett áttelepülők sok helyütt saját falvakat alapítottak és a 14. század közepén megvásárolták a használatba kapott földet, így már csak adófizetési kötelezettségük maradt a hűbérúr felé. Így alakult ki Észtországban az állandó svéd népesség, mely részben az 1940-es évekig megmaradt.

(Fotó: Kalli Piht)